A jövő egy méter magas és itt van közöttünk

„Pom Pom vagy Mirr-Murr sokunk gyerekkori kedvence, de a Süsü zenéjét még a szülők is dúdolták.

A célközönséget nem lehet meghatározni: gyerekeknek írok, de ha magamról veszem a példát, én is nagy olvasója vagyok a meséknek. A mesékkel azt a kaput sikerül kinyitni, amit elfelejtettünk, és elfelejtjük az utat is, amely a gyerekkorunkba vezet. Mindenkinek van egy kincsesládája, nem csak az írónak, ez pedig életünk legboldogabb korszaka, a gyerekkor. Ezt sajnos már csak akkor tudjuk meg, amikor vége. Nem azért jó felidézni az emlékeket, mert infantilis az ember: ha rossz passzban vagyok vagy elfáradtam, gyakran nyúlok ehhez a módszerhez. Annak meg különösen örülök, hogy felnőtt-gyerek, gyerek-szülő kapcsolatokat nyit ki a mesém. Ilyenkor lelket cserélünk egymással. Ezekre a dolgokra nem figyelünk oda, kapkodunk, mint egy őrült, hisztérikusak, gorombák vagyunk önmagunkkal szemben is. A mese valamikor felnőtt műfaj volt, még az írásbeliség előtt. Ekkor vált emberré az ember, a mesével tudtak közölni hasznos információkat, például hogy mit kell tenni, ha jön a medve, az oroszlán.

Az ön mesehősei a szeretet közvetítői: ma már, a világhoz hasonlóan, a mesehősök többsége sem bájos.

Az a probléma, hogy a mai mesék egy része nem a gyerekeknek szól. Akik ezeket írják, azoknak fogalmuk sincs a gyerekek lelkéről, nem tudják, mi kell a kicsiknek. Szörnyű, sőt káros és veszélyes is a gyerekek óriási befogadókészségét butasággal, rossz dolgokkal kielégíteni.

A mai szülők feladata, hogy továbbadják ezeket a meséket: úgy kell őrizni őket, mint a népi hagyományokat. Hiszen a gyerekek nem változnak.

A mesének eleve az volt a szerepe, hogy ismereteket adjon át a nemzedékek között: az öreg varázsló tanította a fiatalokat. Egy jó élmény a legjobb csatorna ehhez. Ha megtetszik nekem valamelyik figura vagy mese, az azt jelenti, hogy egyszer már levizsgázott az én lelkem vagy szívem előtt. Tehát jó dolgot adok tovább. A gyerek pedig hálás, hogy nem kell válogatnia a sok vacak között.

A felnőtteknek írt versei okkal szorultak háttérbe?

Fiatalon kezdtem mesét és verset is írni, párhuzamosan, aminek egyszerű a magyarázata. Míg egy verseskönyv két-háromezer példányban jelenik meg, a mese, főleg, ha televíziós feldolgozás is lesz belőle, milliókat ér el. Nem él bennem két ember, aki irigy egymásra; két szárnyam van, az egyik a vers, a másik a mese, és szépen repülök. Boldogan lubickolok abban a népszerűségben, amit a gyerekkönyveimmel szereztem, mert ez azt jelenti, hogy talán jó, amit csinálok. Hosszú idő után arra jöttem rá, hogy a mese közelebb áll a költészethez, mint a prózához. A jó vers és a jó mese elrepít a földtől, csodák történnek. A próza a talajon marad.”