Politika és kereszténydemokrácia

A kormány érezhetően egyre erősebben hangsúlyozza a keresztény értékek védelmének a fontosságát. Az alaptörvénybe is beemelték a keresztény kultúra védelmét. Igyekeznek előtérbe helyezni a Fidesz-KDNP kormány kereszténydemokrata irányultságát. Nem meglepő, hogy − mint minden, amit a kormány tesz − ez is komoly vitát váltott ki a magyar közéletben. Vajon mi a kereszténydemokrácia? Hogyan tudja egy kormány valóban hitelesen képviselni a keresztény értékrendet?

Noha a kereszténydemokrácia elterjedt és széles körben használt politikai kifejezés, aminek több mint száz éves története van, mégis problémás fogalom, mert – legyünk őszinték – maga a kereszténység nem demokratikus.

Látszólag tehát értelmetlen a kereszténydemokráciáról beszélni, amikor úgy tűnhet, a kereszténység nem egyeztethető össze a demokráciával.
A demokráciában ugyanis a többség döntését fogadjuk el helyesnek, a kereszténység viszont Jézus Krisztus tanítását tartja követendőnek minden esetben, függetlenül attól, hogy a társadalom többsége egyetért-e vele vagy sem.

Legegyszerűbben megfogalmazva: a keresztények azok, akik Jézus Krisztus akaratát követik, krisztusiak, a demokraták pedig azok, akik a többség akaratát tartják irányadónak. A kereszténység és a demokrácia tehát ellentmondásba kerülhetnek egymással. Egyértelműen megmutatkozik ez például a házasság vagy az abortusz megítélésében. A nyugati szekuláris államokban az ezekben a kérdésekben általánosan elfogadott álláspont és a keresztény felfogás egyértelműen különbözik. Éppen ezért a katolikus egyház figyelmezteti is erre a politikai életben képviselőként részt vevő híveit. A Joseph Ratzinger – a későbbi XVI. Benedek pápa – vezette Hittani Kongrágáció Katolikusok részvétele és magatartása a politikában című dokumentumában úgy fogalmazott: „egy jól megalapozott keresztény öntudat nem engedi meg olyan politikai programra vagy egyes törvényjavaslatra történő szavazást, amely ellentétes a hit és erkölcs alapvető tételeivel”. Nem választható el tehát a keresztény erkölcs a politikában megnyilvánuló irányultságtól, döntésektől.

A katolikus egyház például maga is hierarchikus és nem demokratikus berendezkedésű. Az egyházi állam, a Vatikán államformája hivatalosan teokratikus monarchia.

A katolikus egyház mégis a demokráciát ajánlja a világi államok számára. „Az egyház nagyra értékeli a demokratikus rendszert, mint olyan rendszert, amely biztosítja a polgárok számára a politikai döntésekben való részvételt és garantálja a kormányzottaknak, hogy maguk válasszák meg és ellenőrizzék vezetőiket, vagy békés formában leváltsák őket, ha szükségesnek látszik” – fogalmaz Szent II. János Pál pápa a Centesimus annus kezdetű enciklikájában. Ennek a demokrácia iránti elkötelezettségnek nem az az oka, hogy a népuralom tökéletes berendezkedés, és ne lehetne más − bizonyos esetekben − hatékonyabb politikai rendszert találni; hanem az, hogy az egyes személyek biztonsága és szabadsága leginkább a demokratikus berendezkedésben biztosított.

Ugyanakkor a kereszténység tanítása alapján vannak olyan igazságok, amelyek egyszerűen nem demokratikus többségi döntés függvényei. „Napjainkban hajlanak az emberek arra, hogy az agnoszticizmust és a szkeptikus relativizmust olyan filozófiának és alapvető magatartási formának tekintsék, amely megfelel a politikai demokrácia követelményeinek, azokat pedig, akik meg vannak győződve arról, hogy ismerik az igazságot, és szilárdan ragaszkodnak hozzá, demokratikus szempontból megbízhatatlanoknak tartják, mert nem fogadják el, hogy az igazságot a többség határozza meg, vagy azt, hogy az igazság a politikai erőviszonyoknak függvényében változik” – figyelmeztet néhány sorral lejjebb a már idézett enciklikájában a pápa.

amely képes a szekuláris, demokratikus társadalmakban létezni – feltéve, hogy az állam tiszteletben tartja polgárainak a lelkiismereti és vallásszabadsághoz való jogát.

Érdekes és talán nem véletlen jelenség, hogy amíg a kereszténydemokráciával foglalkozó írások folyton hivatkoznak a katolikus egyház tanításában megjelenő – egyébiránt rendkívül általános, nehezen konkretizálható – fogalmakra és alapelvekre, mint a perszonalizmus, a közjó, a szubszidiaritás vagy a szolidaritás elve, addig az egyház társadalmi tanításának dokumentumai nem említik a kereszténydemokráciát − mintha tudatosan kerülnék ezt a kifejezést.

Vannak pragmatikusan politizáló kereszténydemokraták és olyanok is, akik doktrinerebb módon állnak a társadalmi kérdésekhez. Már csak ezért is problematikus kifejezés a kereszténydemokrácia. Egyszerűen nem lehet meghatározni, hogy egy-egy összetett társadalmi, politikai kérdésben, vajon mi a keresztény megoldás.

A Hittani Kongregáció már idézett dokumentumában azt olvashatjuk: „a politika az igazi emberi és társadalmi jó konkrét megvalósításával foglalkozik adott történelmi, földrajzi, gazdasági, technológiai és kulturális környezetben. A felmerülő kérdés sajátossága és a körülmények sokfélesége a lehetséges erkölcsileg elfogadható politikák és megoldások sokféleségét eredményezi”. Milyen legyen például a keresztény ihletettségű adópolitika? Ezt a kérdést lehetetlenség megválaszolni. Így azt sem lehet mondani, hogy ennek vagy annak a pártnak a politikája maradéktalanul megfelel a keresztény világnézetnek és erkölcsnek. Angela Merkel és Orbán Viktor is kereszténydemokratának vallja magát. Sok kérdésben egyezik az álláspontjuk, de vannak olyan témák – legegyértelműbben a bevándorlás kérdése –, amikben nem értenek egyet.

Minden bizonnyal igaz viszont, hogy noha nem lehet pontosan meghatározni, mi a kereszténydemokrata politika, attól még

és igazán keresztény elkötelezettségű emberek.

Felmerülhet, vajon miért kezdte a kormány ennyire intenzíven hangsúlyozni kereszténydemokratikus irányultságát. Feltehetőleg Mráz Ágoston Sámuelnek van igaza, aki a Magyar Időkben megjelent cikkében a következőket írta: „A miniszterelnök egyfajta pozitív önképet fogalmazott meg, amely az európai politikai térben jobban érthetővé teszi politikai céljait. Amikor a 2014-es választások után Orbán Viktor a híres-hírhedt tusnádfürdői beszédében a liberalizmus alapvető értékeit nem tagadó, de sajátos, nemzeti megközelítést tartalmazó illiberális állam építésének feladatáról beszélt, ellenlábasai megörültek a szófordulatnak, s azóta nem múlik el nap, hogy a szebb napokat is látott nyugati sajtó le ne írná, hogy a magyar miniszterelnök illiberális.”  Orbán Viktor az illiberális jelző helyett egy pozitív fogalmat szeretne találni, ami – most, hogy a miniszterelnök a nemzetközi politikában is vitathatatlanul egyre fontosabb szereplővé válik – a nyugatiak számára is elfogadható. Jobb, ha az ember nevéhez a kereszténydemokrácia, mint ha az illiberális demokrácia fogalmát kötik.

Másik oka lehet a kereszténydemokrácia hirtelen előtérbe helyezésének, hogy a Fidesz igyekszik újra magához édesgetni a keresztény értelmiséget, akiknek nem tetszett a választások előtti kormánypárti kommunikációban meghatározó és egyébként hatékony – így politikai értelemben igazolt, de erkölcsileg megkérdőjelezhető – negatív retorika. A kormánypárti politikusok szóhasználatában feltehetőleg politikai célból megszaporodott kereszténydemokrácia kifejezés viszont pozitív üzenetet közvetít.

De vajon nem lehetnek-e mindennek negatív következményei? Orbán Viktor személye mennyire megosztja a magyar társadalmat. Vannak, akik rendkívül nagyra értékelik, becsülik a munkáját és tisztelik a miniszterelnököt, mások viszont finoman szólva is negatív véleménnyel vannak róla. A veszély ott van, ha a kereszténység mint vallás, mint kifejezés összemosódik a kormány politikájával.

A vallás az egyént, a személyeket próbálja megszólítani, és az egyébként is lehangoló politikai megosztottság miatt előfordulhat, hogy egyesek a kereszténységet ítélik meg negatívan, és épp a kereszténydemokrácia folyamatos kormányoldali hangoztatása következtében eltávolodnak tőle. Nem volna szerencsés, ha a kormány megújult kommunikációja a kereszténységre hatna ki negatívan.

Többek között ehhez hasonló megfontolásokból is tilos például a katolikus egyház papjainak politikai szerepet vállalniuk. Az egyház nem szeretné, ha a híveket megosztaná egy-egy pap közéleti tevékenysége, és ne adj’ Isten eltávolítaná őket a vallásos élettől. Nem jó, ha a hívek bármilyen okból bizalmatlanságot éreznek a lelkipásztoraikkal szemben.

A keresztény szó a Bibliában a görög  Khrisztoszból  ered, és valójában Krisztusra, nem pedig a keresztre utal. A nyugati nyelvekben ez közvetlenül is érzékelhető (Christian, Christ, chrétien, cristiano). A szó tehát Jézus Krisztus követésére, a vele való személyes kapcsolatra utal. A kormánypártok politikusai mostanában viszont elsősorban átpolitizált értelemben, a liberális értékrenddel és az iszlámmal szembeni kultúrharccal összefüggésben használják.

Ne használjuk „kultúrbunkósbotként” a kereszténydemokrácia szót egy mégoly fontos és helyes küzdelemben sem. A kormánynak lehet igaza az ideológiai harcban, amit folytat, de nem biztos, hogy ebbe a harcba a kereszténységet is be kell vonni.

A vallásukat gyakorló keresztények számára a keresztény szó ugyanis sokkal többet jelent egy kulturális, történelmi örökségnél. Fontos lenne, hogy a politikai élet szereplői figyelembe vegyék és tiszteletben tartsák ezt, nehogy beszűküljön a közvéleményben egy rendkívül gazdag és pozitív fogalom értelmezése.