Kell egy kis felhajtás

„És tényleg, melyik korábbi magyar kormányfő tudta maga mögé állítani Európa egyik felét a nagyhatalmak által is képviselt mainstream irányzattal szemben? Ugye, egyik sem?

De hogy jön ez a protokollfotóhoz?

Talán úgy, hogy Orbánról mindenki tudja: amikor nem fotózásra kell összeállni, amikor víziót kell felvázolni, amikor ügyet kell képviselni, akkor nem ő feszeng, hanem a többiek. Akkor ő magabiztos, magától értetődően természetes és közhelymentes.

A formai különbözőséget tehát nagyon is tudatos eszköznek lehetne tekinteni Orbán kelléktárában. Miként a baloldali Szirizát reprezentáló görög miniszterelnök esetében lehetett. Alekszisz Ciprasz ugyanis felrúgva a protokollt, nyakkendő nélkül vetette bele magát a nemzetközi tárgyalásokba. Azt üzente országnak és világnak, hogy más, mint amilyenek ők. De hasonlóképp cselekedett Justin Trudeau, a kanadaiak ultraliberális kormányfője, aki nagyon színes és nagyon mintás zoknikkal pukkaszt polgárt, és hangsúlyoz mindenki feletti szabadságot.

Orbán Viktor azonban nem őket követi. Nem formai újítással támogatja meg tartalmi elkülönülését. Miként tette azt a 2006-os kampányban, amikor a businesslike Gyurcsánnyal szemben felmutatta a countryside vagy Marlboro-man alternatívát. (Más kérdés, hogy a nagyon bonyolult, kockás és csíkos ingek, zakók és nyakkendők finomhangolást igényeltek volna, ami nemritkán elmaradt, vizuális káoszt vonva maga után.)

A magyar miniszterelnök most nem szándékosan üzent a külvilágnak, hiszen ugyanazokat a businesslike rekvizitumokat öltötte magára, mint kormányfő társai, csak hadilábon állt a viselésükkel. És ez nem jó. Mert a nem igazán lényegessel gyengítette a fontosat. A formával ütötte a tartalmat.

Orbánnak jobban kellene figyelnie a környezete véleményére, a környezetének meg bátrabban kellene jeleznie, ha gázt szimatol, mert a miniszterelnök szaglása ezen a téren kihívásokkal küzd.”