A megmaradás illúziója – rekviem a magyar népért

„1920 óta a magyar nemzeti gondolkodás alapvetően ellenségként és a magyar etnikum felszámolására tett kísérletként él meg minden modernizációs, nyugatos, elvont elveken alapuló, netán szupranemzeti törekvést a nemzet átértelmezésére – és ezt a nép úgy támogatja, hogy a nemzet folyamatosan igazolhatóan ellene működik.

A magyar nép nem tudja levetkezni ezt a nemzetképet, de közben ennek a rabságában sínylődve a nemzetkép legnagyobb erényét – azt, hogy egy darabig biztosította a megmaradás határokon átívelő élményét – is kiüresíti. A magyar nemzet és a nép sorsa egyre inkább elválik egymástól, a nép nem képes produktívan megújítani a nemzetkoncepciót, de közben kihátrál mögüle részint emigrálással, részint hite vesztéssel, a nemzetképet a – ráadásul hazug, élősködő – politikai osztály is csak irdatlan energiaráfordítással, mindent elsöprő propagandával és hazugsággal képes táplálni. Úgy állunk most, hogy a népnek egyre kevésbé van nemzete, a nemzetnek pedig népe, viszont olyan korban élünk, amely – az elsöprő globális változások és gazdasági dinamika XVIII-XIX. századitól eltérő súlypontjai – miatt nem kedvez a nemzetek újraalkotásának, magyarul az államtól független erős polgári rétegre, a polgárok bizalmi kapcsolataira és a civilizált rendre alapozó megújulásnak. A magyar nemzet léte most a migrációval szembeni harcban tűnik éppen felettébb indokoltnak, de ez semmit nem old meg a nemzet kiüresedésének és diszfunkcionalitásának alapvető problémáiból, sőt – nem véletlenül, hiszen a nemzeti reflexeket hatalmi érdekek szolgálatába állították – megerősíti a nemzet függetlenségi-etnicista-xenofób-antimodernizációs alapvetését. Már csak azért sem oldódhat a káros nemzetkép, mert a migrációval szembeni harcban értelmet nyerő nemzet kontextusa eleve egy hazug, következésképp fenntarthatatlan szimbolikus konstrukció: se a harc nem igaz, se a nemzet nem igaz, se a migráció nem igaz úgy, ahogy beállítják.”