Igazából tudtam, hogy váltanom kellene országot
Ehelyett ott rohadtam szinte minden magyar tévécsatornánál.
Akkor most, hogy kinyírták az utolsó szerethető lapok egyikét, néhány mondat „árulásról”, újságírásról meg Maradonáról.
„akkor most, hogy kinyírták az utolsó szerethető lapok egyikét, néhány mondat „árulásról”, újságírásról meg Maradonáról.
én (számos kollégához hasonlóan) nem esküdtem fel egyetlen nyomorult politikusnak, félhibbant milliárdosnak vagy félpszicho médiavezérnek sem. sem az egyik, sem a másik oldalon. ebből következően el sem árulhatom őket. amire felesküdtem – szimbolikusan –, az a hivatásom, aminek vannak tök egyértelmű, politikai hitvallástól független, kimondott és ki nem mondott szabályai. azt meg nem árulom el. az ember nem likvidálja önmagát.
a magyar média kettészakadt – elsősorban érdekek mentén. fékevesztett oligarchák, hatalom-heroinista politikusok és morális hullává züllött kitartottjaik háborúznak egymással. a frontok összemosódnak, néha már azt sem tudni, ki kivel van. ehhez a harchoz inkább katonák, semmint újságírók kellenek. katonák, akik nem kérdeznek vissza, hanem lőnek. a célpont és a narratíva olykor változik, de a módszerek nem vagy csak alig. az éppen aktuális hatalomhoz, kurzushoz, üzenethez való igazodás reflexe pedig mindent felülír.
»A gerincet le kell adni a ruhatárban« – mondta egyszer egy kollégám sóhajtva. »Ha karriert akarsz, úgyis be kell állnod valamelyik oldalra« – mondta egy másik, harminc év tapasztalattal a háta mögött. »Az én lelkemet felzabálta a magyar média« – mondta egy harmadik, aki azóta otthagyta az egészet. aki nem igazodik, azt bármikor kigolyózhatják – ha másért nem, hát gyanakvásból. én voltam már itt is, ott is, de nem soroltam be egyik oldalra sem, mert nem ez alapján definiálom magam. ki is dobott magából a rendszer.
persze vannak apró szigetek, amik még nincsenek rajta a radarokon, vannak még itt-ott elzárt műhelyek, amik nem váltak hadszíntérré. de a lőporszagot szinte mindenhol érezni. megszokottá vált az öncenzúra, a bizalmatlanság, a félelembe oltott gyanakvás. már egy szimpla lájkolásnál is megremeg a kéz. mert mi lesz, ha a főnök meglátja? mi lesz, ha besorolnak ide vagy oda? maradjunk kussban, az a biztos. akkor megmarad az állás, akkor lesz miből menni horvátba. vadkeleti életérzés, kádárista tempó. Magyarország, 2018.”