Megnéztem és nem buzulódtam be

„Az idei Pride fesztiválvideójában (rendezte Szeleczki Rozi) van egy csodás képsor: a szereplő az utcán épp Billy Elliot enigmatikus koreográfiáját táncolja el. Mindannyian felismerjük, hiszen szeretjük a filmet.

Én legalább tízszer megnéztem, és igen, megmutattam kicsiknek és nagyoknak. De valami baj lehet velünk: a többszörös műélmény ellenére sem lettünk homoszexuálisok.

Ha valaki nem tudná, egy bizonyos N. Horváth Zsófia egyebek mellett a következőt írta a minap a Magyar Időkben az Erkel Színház amúgy két éve műsoron tartott musicaljéről: »Túlmegy a jó ízlés határán, és ami a nagyobb baj, szinte csak kisiskolás gyerekek a nézők. Szerintem a rendezőt és azt, aki hagyta, hogy bemutassák, nem lenne túlzás megrontással vádolni.«

Én meg azt mondom: sokakon nyitott a film.

A Billy Elliot tud érzékenyíteni, és tud hatni, mint minden jó és jelentős alkotás. És abban is segíthet, hogy aki érzi, hogy más, mint a többség, ne érezze magát elkorcsosultnak, kirekesztettnek és szerencsétlennek. Hanem megtalálhassa az utat a boldoguláshoz. A Billy Elliot (a film) világszerte sokaknak segített. Nem véletlenül lett belőle musical is, szintén szerte a világon, nem csupán, mondjuk, a gyerekeket eleve szexuális szörnyekké átnevelni akaró svédeknél.

Persze tudom, hogy vonalas meleggyűlölőkkel nehéz a párbeszéd, legutóbb velem szemben is az volt az érv, hogy én, a „pokoli fajzat” inkább hallgassak, míg szépen beszélnek.

De nem adom fel.

Van egy alkotás, amit nemi orientációtól függetlenül tömegek szeretnek, néznek meg újra és újra, erre meg itt ez a korlátolt kritika. Miért?

Egyáltalán: mennyit ér ma egy kritika?

Vannak még olyan nagy hatalmú kritikusok,
a közízlést oly mértékben befolyásoló véleményformálók, akiknek a szava szent, akiknek egy-egy írása képes elmeszelni életműveket?”