Magyar Péter, az újságírók, meg a kínos emlékű Erzsi néni
Mit tenne kiélezett történelmi helyzetben? Jó lenne tudni. De még jobb lenne őt már elfelejteni.
Egyre több kritika éri a létező liberális demokráciákat. Sokan a liberalizmust, mások a demokráciát akarják kipárolni a liberális demokráciából. A korlátlan optimizmus után a jövő nyitott és többesélyes lett. Mi vezetett ehhez a töréshez és hova vezethet a folyamat?
Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatójának írása
Korunk rengeteg feszítő kérdése között az egyik legfeszítőbb a liberalizmus és a demokrácia között elmélyülő ellentét. Erről Nyugat-Európában rengeteget írnak, nálunk azonban a téma csekély hullámokat vet, hiszen szinte kizárólag a migrációs tematika uralja a közbeszédet.
Alábbi cikkem fő állításai:
Miután a liberális demokrácia győzött, kiéleződött két eleme, a liberalizmus és a demokrácia közötti vita;
A vita gyökerei az 1980-as évekre nyúlnak vissza, amikor a részvételidemokrácia-elképzelésekkel szemben megjelenik a civil társadalom gondolata;
A „régi” típusú demokraták szerint a liberálisokat nem érdekli a kormányzás;
A liberálisok szerint a demokraták voltaképp nem is demokraták, hanem populisták;
Vannak szerzők, akik szerint a liberális demokráciának is sok formája létezik, s a kelet-közép-európai demokráciák mások, mint a nyugatiak;
A nemzetállami fejlődés a nyugati liberális demokráciák táptalaja is volt. A nemzetállam mai túlhaladásának igénye ezzel a hagyománnyal fordul szembe.
A populizmus nem betegség, hanem a liberalizmus és a demokrácia vitájából következő egyik lehetséges jelenség.
***
Az utóbbi időben rengeteg kritika éri a létező liberális demokráciákat.
s akkor, ugyebár maradna a „tiszta” demokrácia vagy a „tiszta” liberalizmus. Nyugat-Európa mainstream gondolkodásában el se tudják képzelni a demokráciát liberalizmus nélkül. Magyarországon viszont sokan a demokráciát a liberalizmussal szerves egységben nem tudják elképzelni.
Amióta magyarul is olvasható David Van Reybrouck gondolatgazdag könyve, A választások ellen, azóta bárki elgondolkodhat, hogy a demokrácia fogalma mennyit változott történelme során. Reybrouck külön nem foglalkozik a liberalizmussal – s különösen liberalizmus és demokrácia konfliktusával –, de nyugodtan kimondhatjuk: ha a demokrácia ennyire változékony természetű, akkor hasonló lehet a helyzet a liberalizmussal, sőt a liberális demokráciával is.
Liberalizmus és demokrácia viszonyáról továbbá azért is beszélnünk kell, mert a mai magyar politika aktuális folyamatait máskülönben nem értjük.
A rendszerváltás idején az új rendszer demokráciaként indult – én legalábbis nem emlékszem, hogy a liberális demokrácia – mint állandó szókapcsolat – kezdetektől olyan virulens lett volna, mint ma. Aztán később, a 2000-es évek második felétől a demokraták a liberalizmus, a liberálisok a demokrácia, azaz voltaképp: egymás ellen lépnek fel. Több vagy más ez, mint bal- és jobboldal klasszikus versenye, és nem is ugyanaz, mint konzervativizmus és liberalizmus vitája. Ez valami új, az egész rendszerváltás utáni világ természetét érintő alapkérdés. Ezért kell foglalkoznunk vele. Már most jelzem az olvasónak, hogy ne aktuálpolitika fejtegetéseket várjon. Hanem olyanokat, amelyek inkább a politikai filozófiához állnak közel. A kérdés mélyén ugyanis politikai filozófiai viták állnak.
*
Létezik-e liberalizmus nélküli demokrácia, vagy nem demokratikus liberalizmus? Sheri Berman – mint oly sokan – érzi, hogy a két komponens szerves együttműködésével valami baj van, amikor a nem demokratikus liberalizmus vágyálmáról ír. Ezek szerint a liberalizmus sokszor a demokrácia ellenében lép fel.
Giovanni Sartori viszont arról beszél, hogy a demokrácia csak liberális lehet, s nemigen foglalkozik azzal, mi van akkor, ha a liberális komponens hívei vissza akarják szorítani a demokratikus elemet.
Ahhoz, hogy megértsük, mi is játszódott-játszódik itt le, célszerű az 1989-90-es kelet-közép-európai demokratizálással kezdenünk. A demokratizálás – a mából visszatekintve – valóban demokratizálást jelentett. Bár a kikupált politikatudomány egy lapon szokta ezzel említeni a liberalizálást is, mégsem tűnt kezdetben egyforma súlyúnak a két fogalom. Az első években a demokrácia mindent uralt, igaz azonban, hogy ahogyan a nemzetállamokkal szemben egyre erősebb lett a globalizáció,
Magyarországon azonban nemigen emlékszem arra, hogy például a liberális demokrácia és „a” demokrácia esetleges különbségéről (vagy éppen liberalizmus demokrácia összetartozásáról) akkoriban vagy akár később mélyreható viták lettek volna. Így mindmáig nem is nagyon értjük, hogy mikor és miért történt meg, hogy a „sima” demokrácia-felfogás vetélytársat kapott a „liberális” demokrácia-felfogással.
A továbbiakban szeretnék néhány, számomra fontos szerzőt bemutatni, akik e körül az alapkérdés körül elmélkednek. Alain de Benoist, Alan Ware, David Beetham és Ludger Helms neve közül talán Benoistot ismerhetik valamelyest a Mandiner olvasói [a Mandiner Benoist-val készült interjúja itt olvasható]. A többiek olyan politikatudósok, akik ritkán szólalnak meg közéleti kérdésekben, viszont amikor szaktanulmányt írnak, abban nagyon érdekeseket mondanak. Érdemes őket olvasnunk! Helms tanulmánya a 2000-es évek végén íródott, a többieké pedig sokkal korábban. Mégis rengeteg dolgot tanulhatunk tőlük, hogy jobban értsük a liberalizmus-demokrácia problémát.
Benoist tanulmányát azért választottam, mert a szerző francia, és a francia politikaelméletben mindig erősen élt a demokráciának a népszuverenitással összefonódó – sok esetben illiberális – hagyománya. A francia szerzők jelentős része a demokráciát elsősorban klasszikus kategóriákban, a nép hatalma felől értelmezi, és meglehetősen érzékenyen reagál a demokrácia liberális, angolszász elméletére. Benoist dolgozata ugyan nagy részben a 2000-es években kibontakozó demokrácia-válságról értekezik (ezzel most nem foglalkozom), ugyanakkor felvillantja azt a „töréspontot” is, amely jóval előbb keletkezett, s amelynek nyomán szembekerültek egymással a régi és modern demokrácia elméletének képviselői.
A régi demokráciák természetes vonása – írja a szerző –, hogy lehetővé tették és igényelték az állampolgári részvételt, azonban az újak ezt nem igénylik. A szerző elfogadja, hogy a 2. világháború utáni demokráciák is liberális demokráciák voltak, ám
egészen a jóléti államok korának végéig. A liberális demokrácia e felfogásban valójában egy szintézis, amely addig tart (a '70-es évek végéig), amíg a jóléti demokráciák egyik meghatározó ágensének tekinthető szociáldemokrácia vissza nem szorul. Az emberi jogok új normája, illetve a civil társadalom megszerveződése már ennek az új helyzetnek a következménye, és e két új dimenzió már a liberális-demokrata konszenzus megbomlásáról tanúskodik, s a '80-as éveket a szerző már úgy írja le, hogy ekkor a korábban egymást kiegészítő két alkotóelem már nem kiegészíti egymást, hanem szembekerül egymással.
Míg a „régi” demokrácia a közügyekben való állampolgári részvételre, addig a „modern” demokrácia az univerzális emberi jogokra és a civil társadalomra épül, s a mai demokrácia ideológiailag meghatározó vonása már nem a demokratikus részvétel, hanem a civil társadalom szentségére épülő liberalizmus. De Benoist mindezt nem csupán semlegesen regisztrálja, hanem azt is megállapítja, hogy mindezzel a demokrácia „önmaga ellen fordult, mégpedig az által, hogy a demokrácia liberális víziója kiszorítja a demokrácia klasszikus, demokratikus, a néphatalomra apelláló vízióját, hiszen többé nincs szó népszuverenitásról, hanem csak egyéni szuverenitásról.
A kritika további eleme, hogy míg a demokratikus elméletben szükség van állampolgárra, addig a liberális elmélet az atomizált individuumból indul ki, aki nem tud állampolgárrá válni, mert elutasítja, hogy közösségben éljen. A szerző felidézi a már Alexis de Tocqueville által érzékelt dilemmát:
Ugyancsak rámutat a szerző arra, hogy a liberális demokrácia eszméje nevében fellépők hajlamosak „antidemokratikusnak” minősíteni azokat a demokratikus igényeket, amelyek túlmennek az „alkotmányos demokrácia” liberális definícióján.
Benoist épp arra vonásra mutat rá, amely a későbbiekben a liberálisokat érő leggyakoribb kritika lesz, hogy ti. intoleránsak, és nem hajlandóak a vitára. De persze ez az „intolerencia” az átmenet időszakában még messze nem érzékelhető oly erővel, mint később, hiszen a demokratizálódási folyamatban nem csak a történelem függesztődött fel, hanem a különféle elitcsoportok közötti elvi viták is. Ma már világosan látjuk, hogy a liberalizmus–demokratizmus vita az átmenetek egyik rejtett (akkor még egyáltalán nem megmutatkozó) törésvonala, amely – az átmenet sikere érdekében – szintén „felfüggesztődött”.
Benoist tanulmányából az is kiderül továbbá, hogy szerinte az új liberális paradigma egy másik vetületben, a kormányzás területén is eltávolodik a korábbi modellektől, amelyekben még fontos volt a tekintélyes vezetők szerepe. Ezzel szemben a liberális demokrácia új elméletében a szerző nem talál a kormányzásra vonatkozó adekvát koncepciót. Benoist szerint ez nem véletlen, ugyanis a demokrácia ebben a felfogásban, nem, mint egy specifikus kormányzási módszer van számításba véve, hanem mint a társadalmi együttélés egy formája. Ha tetszik: Benoist felfogásában a liberalizmus egy civil társadalmi paradigma.
*
Időben jóval Benoist dolgozata előtt íródott a politikatudós Alan Ware tanulmánya, amely szintén azt a kérdést tárgyalja, hogy milyen típusú demokráciák léteznek. Érzékelve a korai tranzitológiának azokat a belátásait, melyek szerint bármilyen adaptált rendszer más, mint a modellül szolgáló demokrácia, azt a kérdést teszi fel: ha az adaptálandó rendszer a liberális demokrácia, akkor az átültetés során
csak egy- vagy többféle a liberális demokrácia jöhet-e létre?
Vajon az exportált liberális demokrácia-modellek az eredetitől nagyon eltérő vagy ahhoz éppen hasonló elrendeződést eredményeznek-e?
Ware egyértelműen az utóbbi mellett szavaz: a liberális demokráciának egy formája az észak-amerikai és a nyugat-európai típus, és egy másik típusba sorolhatóak a kelet-közép-európai (vagy más térségbeli) liberális demokráciák. A gondolatmenet lényege, hogy a mintakövetésre épülő demokratizálódások soha nem eredményezhetnek olyan elrendeződést, mint amilyen a minta-országokban van. Ráadásul számos felzárkózó, demokratizálódó országban a mintakövetés fogalma is problematikus: bizonyos társadalmi csoportok nem fogadják el az általuk egyoldalúnak vélt mintakövetést és ezért a specifikus nemzeti sajátosságok alkalmazását szorgalmazzák.
Továbbá felmerül az a kérdés is, melyik nyugat-európai ország, liberális demokrácia tekinthető minta-demokráciának. Az egyik lehetőség, hogy Észak-Amerika. Csakhogy a szerző (más szerzőkkel egybehangzóan) úgy véli: Amerika fejlődéstörténetéből nem vezethető le a kelet-közép-európai demokratizálódások sokféle variánsa. A szerző nem igazán találja hasznosíthatónak Lijphart demokráciákat tipizáló munkáit sem, mert hiába teszünk például különbséget tiszta többségi; többségi-föderális; konszenzuális-unitárius és teljesen konszenzuális rendszerek között, ez messze nem elég ahhoz, hogy azonosítani tudjuk a liberális demokráciákon belüli nagyon különböző kormányformákat. Ráadásul nem csupán csak a kormányformák jellegén múlik, milyen típusú liberális demokrácia jön létre, hanem azon is, vajon a demokrácia átültetése során hogyan sikerül megoldani a „nemzeti” kérdést (azaz a nemzetté válást), valamint a magas szintű institucionalizációt. Ezeket a faktorokat is bekapcsolva arra jut, hogy például azokban a szegény országokban, amelyekbe átültetik a liberális demokráciát, nagy az eltérés azokhoz képest, amelyek gazdagok. A szegény országokba export liberális demokráciák nagyjából olyan fejlettségi szintet produkálnak, mint amilyen szinten a mai gazdag országok voltak körülbelül száz évvel ezelőtt, az 1800-as évek végén.
Ware arra is rámutat, hogy
azaz a demokráciából „választási diktatúra” épp úgy lehet, mint liberális demokrácia. Ahhoz, hogy a kelet-közép-európai térség országai ne választási diktatúrákká, hanem liberális demokráciákká fejlődjenek át, s úgy legyenek sikeresélyesek, döntően három dolgot kell megoldaniuk: a nemzetté válást, a hatalmi struktúrák decentralizálását és a kapitalizmus intézményesítését.
Ha a mából visszatekintve értékeljük e követelményeket, a következőt mondhatjuk:
1. Az 1990-es évek elején a nemzetállam feletti, globális struktúrák még nincsenek előrehaladott állapotban, s a korszak irodalmában domináns irány a nemzetállami szempont érvényesítése. Ugyanakkor a gyakorlatban ez a nemzet- és államépítő folyamat – éppen a növekvő globalizáció miatt – egy idő után elakadt vagy igazából meg sem indult.
2. A hatalmi struktúráknak inkább a koncentrációja következett be (Magyarországon a kancellári demokrácia).
3. Az új demokráciákban nagyfokú privatizáció ment végbe a '90-es évek első felében, a kapitalizmust, annak versenyelvű ethoszával együtt, nem sikerült széles körben elfogadottá tenni.
Így a szerző által felállított kritériumok alapján azt mondhatjuk, hogy a választási diktatúra versus liberális demokrácia dilemmában kezdettől benne rejlett az a lehetőség, hogy nem az utóbbi, hanem az előbbi javára történik átrendeződés, s a felszíni adaptáció mellett nem történik komplex alkalmazkodás.
Benoist-hoz hasonlóan látja a helyzetet David Beetham is, aki szintén rámutat a liberalizmus és a demokrácia között feszültségre, sőt antagonizmusra. A két alkotóelem között például „régi” ellentét van az állampolgár fogalmának használatában.
A demokraták szerint egy demokráciában valamennyi állampolgár kontroll-szerepet tölt be;
a liberálisoknál azonban szó sincs minden állampolgárról. Felidézi azt az időt, amikor a liberálisok távol tartották a választásoktól a nőket, és érdekeik védelmét apáikra vagy férjeikre akarták bízni. Mai szemmel talán furcsa, hogy a liberálisok sokáig fontosnak vélték a családon belüli hierarchia fenntartását, s ezért is álltak szemben az általános választójogot (mint a családi hierarchiát felborító új intézményt) biztosító változásokkal.
Ma már a liberálisoknak ez a történeti felfogása nem állja meg a helyét (és korrigálták is), de a szerző talál olyan értékeket, amelyek történetileg helytállóak voltak és a 20. század végén is azok, s ez a liberális ideológia szerepe a 19.-20. századi nemzetállami demokráciák működtetésében. Már csak e miatt a hosszú és pozitív történelmi szerep miatt sem lenne jó, ha a demokratizálás során a liberalizmust le akarnák választani a demokráciáról s egy liberalizmus nélküli demokráciát akarnának kiépíteni. Ez – mondja Beetham – magát a demokráciát fenyegetné széteséssel.
Ezen túlmenően Beethamnak nem csak „történeti” érvei vannak a liberalizmus mellett, hanem jelen-centrikusak is. Felsorol öt tényezőt, amelyekkel a liberalizmus (és csak a liberalizmus) tud pozitív hatást gyakorolni a demokratizálódásra.
1. Az egyéni és a csoportos szabadságjogok biztosítása;
2. A hatalmi ágak elválasztása;
3. A szabad versenyen alapuló választások;
4. A korlátozott állam és az autonóm civil társadalom;
5. A liberalizmus anti-paternalista örökségének alkalmazása.
Ezek és ehhez nagyban hasonló ismérvek az 1990-es években a legtöbb liberális szerző tanulmányaiban megfogalmazódnak, és bekerülnek majd azok közé a követelmények közé, amelyek döntőnek bizonyulnak majd annak eldöntésében, hogy egy új demokrácia „jónak” vagy éppen defektesnek, illiberálisnak minősíthető-e. Ezekről mindjárt megtudhatunk többet is.
*
Más oldalról közelít a témához, de nagyon fontos következtetésekre jut a szintén politikatudós Ludger Helms is.
Fő tézise, hogy a liberális demokrácia létrejöttéhez egy befogadó közeg, a nemzetállam kell. A nemzetállam időszakában történik meg a két elem harmonizációja, s ma azért tartjuk természetesnek a liberális demokráciát, mert a nemzetállami fejlődés időszakában ez vált megszokottá számunkra. Helms voltaképp az irodalomnak ahhoz az ágához kapcsolódik, amely azt vallja, hogy a liberális demokrácia egy specifikus történelmi folyamat terméke, amelynek része a nemzet- és államépítés is.
Viszont ha ezt elismerjük, akkor ebből egy zavarba ejtő következtetés adódik:
Helms szerint éppen a nemzetállami keretek bomlásával és a mai internacionalizációval éri a liberális demokráciákat kihívás, ami nagyon erősen megtépázza a két komponens egymáshoz való viszonyát és dekomponálja a közöttük lévő sok évtizedes természetes egységet. Sorra veszi, hogyan hatnak az internacionalizálódásból adódó különböző tényezők a liberális demokrácia liberális és demokratikus alkotóelemére.
Arra jut: a liberális demokráciák a kihívásokra még nem találták meg a választ. A szerző viszont igazán invenciózus választ ad egy mély demokráciaelméleti kérdésre, s egyáltalán nem elégszik meg a mainstream politikatudomány zöme által adott válaszokkal.
Amikor tehát Magyarország rendszerváltás utáni politikai viszonyainak változása a téma, nekünk is célszerű úgy eljárnunk, hogy a folyamatot próbáljuk értelmezni, ami esetünkben azt a kérdést veti fel, hogy vajon mi az a folyamat, ami liberalizmus és demokrácia egymáshoz való viszonyára hat, és mi az, ami előidézi a két komponens szokatlan szétválását, és kvázi egy új rendszertípus, az illiberális demokrácia megjelenését.
Ha alkalmazzuk Helms logikáját, abból indulhatunk ki, hogy a liberális demokráciának van egy sok évtizedes működési közege, s ez a nemzetállam. Ilyen működési hagyományt természetesen a kelet-közép-európai országok nagy része nem tud (Magyarország semmiképp sem) felmutatni. Ami tehát Nyugat-Európában a sok évtizedes siker egyik záloga, azt a magyar demokratizálódásban utólag kellene létrehozni. Látszólag van is erre esély, hiszen – mint láthattuk az I. fejezetben – a korai tranzitológusok jelentős része nemzetállam-párti. Írásaikból az derül ki: nem tartják elképzelhetetlennek, hogy a kelet-közép-európai országok megismétlik a nyugati utat, s nem csak a „szűkebb” nyugati intézményes kereteket adaptálják, de a „tágabb” nemzetállami kereteket is.
Mai optikából nehéz elképzelni, de az 1990-es évek elején sem a globalizáció, sem a Helms által internacionalizációnak nevezett jelenség nem olyan intenzitású, mint akár tíz évvel később, így van realitása a „régi” típusú demokratikus nemzetépítés kialakulásának ebben a közegben is. Viszont nagyon gyorsan, már az Európai Unió 1992-es megalakulásával kiderül, hogy a Nyugat már nem csak a régi nemzetállami hagyomány folytatója, hanem működésének súlypontját nemzetek feletti dimenzióba helyezi át, s ez felgyorsítja a globális keretek kialakulását. A demokráciáról való gondolkodásban a változás az egyik oldalon létrehozza a liberális demokrácia – most már komplexebb-kifejlettebb – koncepcióját, amely elkezd orientálódni a nemzetek feletti struktúrák és a globális folyamatokba való beilleszkedés felé; míg ezzel szemben megerősödnek a demokrácia hagyományos elképzelései is, amelyek tehát a nemzetállamot tartják továbbra is jó megoldásnak, a demokratikus működésén belül a többségi elvet és az erős politikai vezetést.
Annak hátterében tehát, hogy Magyarországon a liberális demokrácia két alkotóeleme oly végletesen szembekerüljön egymással, mindenekelőtt az áll, hogy a magyar demokrácia, tartós nemzetállami harmonizáció nélkül
túl korán kényszerül egy már újonnan létrejövő, globális és internacionális világrendhez való alkalmazkodásra.
A folyamat gyorsan halad előre, és az 1990-es évek második felétől a közvélemény a liberális demokrácia fő képviselőjét, az SZDSZ-t a nemzetállammal szembeni globalizáció helyi képviselőjének kezdi tekinteni, és elfordul tőle; míg a választók egy része azért fordul a Fidesz felé, mert ezt a pártot tartja a „szimpla” demokrácia és a nemzetállami fejlődés képviselőjének.
Nagyjából az 1990-es évek végére tehát már megvannak a demokrácia-vita álláspontjai. Meggyőződésem szerint a helyzet akkor éleződik ki, és a liberális demokrácia két komponense akkor kerül komolyan szembe egymással (majd pedig válnak szét), amikor 2006-ban megváltoznak a politikai verseny feltételei és az MSZP sorrendben megnyeri második választását.
De ha azt gondolnánk, hogy itt is adható könnyű magyarázat (a Fidesz egyszerűen elfordul a liberális demokráciától és a populizmust választja), akkor megint a lényeg mellett siklanánk el. A lényeg ugyanis, hogy a liberalizmus-demokrácia nexus Nyugat-Európában sem a régi már. Az átmenet idején – ahogy elmondtam – a magyar közönség még nincs képben a tekintetben, hogy valójában hol is tartanak a nyugati államok, s a rendszerváltók számára csak annyi érdekes, hogy kövessék a legkiemeltebb nyugati intézményeket. A magyar közönség azonban sem akkor, sem később nem igazán tudja értelmezni azt a nyugat-európai folyamatot, amely magyarázatot adhat arra is, ami nálunk a 2000-es évek közepétől történik.
*
Végeredményben tehát 2018-ban azt kell konstatálnunk, hogy az, ami 1990 környékén egyszerűnek tűnt (a demokrácia definiálása), voltaképp nagyon nehéz.
A mai viták hátterében az 1980-as években elinduló és mára a nyugati mainstreamet alkotó demokrácia-értelmezés áll. Ami azonban csak egy a lehetséges értelmezések közül. Mindenesetre a nyugati világban az akkor körvonalazódó, civiltársadalom-központú megközelítés számít mainstreamnek.
Ugyanakkor azt is látjuk: ezt a megközelítést ma sokfelől éri kihívás. Véleményem szerint
félrevisz, ha ezt a kihívást populizmusként azonosítjuk, s a populizmust „betegségként” írjuk le.
Ennél jóval mélyebb a kérdés, és oda vezet, hogy liberalizmus és demokrácia – mint azt sokáig gondoltuk – egymás eltéphetetlen szövetségesei, vagy – mint ma gondolják egyre többen – ellenfelek. Nagyon komoly indoklást igényel, akár az első, akár a második választ adjuk. Szerintem itthon még ilyenfajta mélyebb vita nem indult a témáról. A fentiekben bemutatott nemzetközi irodalom (is) hozzásegíthet minket, hogy ne csak az aktuálpolitika felől, de mélyebb szinten is keressük a választ: mi és miért történik a rendszerváltás utáni magyar politikában?