A rendőrség zavarta meg a Marx konferenciát Lengyelországban

--

A Soros-bérenceknél "tovább növekszik a már-már parodisztikus antidemokratikus mentális megszállottság", ami a Nagy Spekuláns és a libsibolsinácik eszement törekvéseiből táplálkozik.

"Lukács György szellemi hagyatékát is" 1. Akad-e Szentgotthárdtól Kamcsatkáig nálad műveltebb, olvasottabb ember? És Moszkvából ránkszakadt véreink között kinek van fél-, nem, századannyi esze, mint néked? Több pretencióval vajon melyik esztéta írt esszéket a múlt század regényíróiról? A marxista tanok bordásfalán ki tud nálad több testgyakorlatot? S önkritikát ki gyakorol pirongás nélkül, íly unt rutinnal, mint ahogy te szoktad megtagadni önmagad? Ez nem vád. Én azért élek, hogy írjak, te azért írsz, hogy élni hagyjanak. Jogod van hozzá. Az sem bűn, hogy mindig jólétben terpeszkedtél és hogy önző vénember vagy, ki soha senkiért nem tettél semmit. Nincs is könnyű dolgod, amióta elvtársaid kegyétől függ állásod, lakásod, kenyered. Hány Révai s Rudas László feni rád műfogát! Még jó, hogy krónikus karrierista vagy! S hogy nincsen kormány, melyet te rögtön meg nem támogatsz! 2. Fiatalságodban s még jó sokáig Dosztojevszkijért rajongtál; manapság elintézted egy gúnyos megjegyzéssel. Egyik bálványod volt hajdan Madách: míg most a pártlapban nyakatekert vádbeszédet fröcsköltél ellene. Tudom én jól, az idő változik, s vele az ember véleménye is. Nem így te, aki Dosztojevszkibe azóta rúgsz, amióta Sztálin nem engedi könyveit újranyomni, s Madách Imrét is azért piszkolod, mert mindünk örömére újra adják a Tragédiát, Rákosi dühöng, te meg, aki a zsarnok rigolyáit szolgálod, buzgón fara mögé perdülsz a kommunista tömjénfüstölővel. És aztán itt van Sztálin szenilis förmedvénye a nyelvészetről! Végre, hogy alkalmunk nyílt röhögni e szürke világban, bárha zárt ajtók megett. S te mit teszel? Halálkomoly stílusban tanulmányt írsz s az egekig dícséred Sztálin sületlenségeit s a végén nagybüszkén azt állítod, hogy „Sztálin elvtársnak” a világ „legeslegnagyobb filozófusai közt van a helye.” Miért nem mondod el a listát? Plátó, Árisztótelész, Spinoza, Sztálin! Folytasd! Szerény vagy és hallgatsz, mivel Sztálinra nyilván te következel. 3. Azt mondhatnád, hogy igazságtalan vagyok, mert csak megalkuvásaidról beszélek, arról, hogy milyen mohón dícséred azt, amitől undorodsz, hogy krokodilbőröddel, nyúlszíveddel, nagy állásoddal, európai híreddel, befolyásoddal s főként jellemeddel, szalonképessé tetted az alávalóságot – s legnagyobb dicsőségedet meg sem említettem. Dehát a „marxi esztétika” úgy cseng fülemnek, mint a „német fizika”. Fizika van csak és esztétika, jelzőtlenül. Sebaj. Hadd pazaroljak reá néhány sort, bár nem éri meg. Történelmi materialistának vallod magad, és mindent relatívnak tartasz, miként ez hozzád, a szofisták tanítványához illik. Ugyanekkor minden időre szóló, abszolút esztétikádat hirdeted. „Csak egy igazság van”, mondod, míg alapelved, hogy nincs igazság. „Csak egy igazság van”, kiáltod, mint a toronyablakokból poros pókhálót köpködő zelóták. Egy igazság van, a te igazságod – s mi ez? Műveid szerint egyveleg. Jó polgári, bár némiképp avas ízlésedet marxista társadalmi kritikával fűszerezed agyon; hozzáöntesz egy adag hégeli idealizmust – a porosz kaszárnyák s a szovjet tankok összeillenek –, s gyógyíthatlan opportunizmusoddal melléteszel egy mustároskanál utalást a napi politikára. Ez a végső igazság? Révai elolvassa cikked kéziratát s azt mondja: ez hamis. Te hazamégy s megírod gyorsan az ellenkezőjét. 4. És most ezen vitatkozzam veled? Mit tanulhatni tőled költészetről? Ady Endre korában Balázs Bélát nevezted ki nagy nemzeti költőnknek. A sárló sarlatán Johannes R. Becher tiszteletére rakétákat pukkantottál egyik dolgozatodban. József Attiláról most három éve adtál ki tudatlanságtól és fölös okfejtésektől hemzsegő, silány s hazug könyvet. Miért kellett Attila díszsírhelyét megtaposnod? Nem bírtad ki másként? És mért írsz a költészetről, mikor halvány fogalmad sincsen róla? Ne hidd, hogy haragszom az esztétákra. A régiekre hányszor gondolok! Lipsius! Voss! Heinsius! Scaliger! Mikor ott virrasztottak éhesen íróállványuknál s a nehezen kölcsönkapott klasszikus kéziratra hajoltak, a szöveget javították, értékelték szerényen és a szerzőt propagálták – ez volt a fontosabb! Gyulai Pál! Elődöd volt; ki hinné? És Osváth! Hány novellát és regényt javított ki névtelenül! Hány írót buzdított és segített! Ignotus, Hatvani, Német Bandi! Kik Adyt s aztán József Attilát támogatták s hordták körül. S Feleky, kinek én tartozom örök hálával. Hány név jut még az eszembe! Az írókról nemcsak írtak; tettek is értük valamit. 5. E szemszögből teljes haszontalan vagy. Boileauval vethetlek össze, ki az esztétika légvárát próbálta felépíteni. Marxi válfaján te munkálkodsz. Izzadj csak! Óriási az érdeklődés nyugaton. Minálunk már tudjuk, hogy mit ér az állami beavatkozás az irodalomba. Ez kellemetlen néked is, tehát nem veszed észre. S ahogy Boileau, – vagy, ha úgy tetszik, Arisztótelész – nem ihletett meg soha költőt, írót (s ha netán mégis, akkor jaj neki!) akként te is csak hervadt tanárkákra s más kültagokra hatottál, de nem írókra. Mondjad, mit kezdjek veled? Mit kezdjek egy marxista bölcselővel – így hívod magad: contradictio in subjectum – egy filozófussal, aki nem meditált, nem nézett önmagába még sohasem? Mit kezdjek egy emberrel, ki jóltevőit – gondolj Rjázánovra – aznap felejti el, mikor lebuknak? Ki íly absztrakt fogalmakat, mint jog, szabadság, tisztesség, igazság: régen kihajított az ablakon, azért csak, mert Marx Károly is így cselekedett? Mit kezdjek egy örökké vérig sértett, örökké izgatott vitatkozóval, ki azt képzeli, hogy ő tartja kézben a mindenség hátulját; akinek nem volt jókedve még soha; aki folyton bizonygat, de semmit se tud elmondani; ki oly sok dolgot ismer s oly keveset ért; mit kezdjek kincstári gúnyolódásával, humortalan lényével; mi dolgom az esztétika professzorával, aki anyanyelvét nem ismeri, de még németül sem képes zörgőre száradt szerencsétlen mondatait egymással összekötni vagy befejezni? – elismerhetem, hogy jó megjegyzésed, használható észrevétel is akad műveidben, de egyetlen szép mondatot, egyetlen idézhető gondolatot nem hoztam magammal írásaid tengeréből. És végül – mit kezdjek esztétikáddal? Mit kezd az ember Walter Scott, Flaubert, Gottfried Keller, Tolsztoj, Balzac meg Stendhal marxista kritikájával? Mit kezdek egy tanulmánnyal, mely Dantét elemzi liberális szemszögből, vagy Homéroszt konzervatív oldalról? Hidd el, mindez így együtt tök- és dögmindegy nekem. 6. Hány kínos ügy jut az ember eszébe, ha rád gondol! Vicsorgó pártfogóid kihasználnak, amíg szolgálod őket, s nem csak itthon. A hódoltság nyugatra néző kirakatában a vörösre kivilágított lopótök te vagy: te vagy a boldog, bölcs öreg; te vagy az intellektus inkarnációja, az értelmiség atyja, ki fülébe pufajkákat tömött, nehogy Sztálin mészárlásainak hírét vehesse; a nagy tudós s egyetlen exportcikkünk nyugat felé, a pulykákon kívül. Téged küldenek, mint propagandistát nyugatra a párt urai, s te futsz. A feleséged nem kísérhet el, nehogy meglógj. Ez téged nem zavar; nyilván államvédelmi szerveink éberségét látod még ebben is. Ha Svájcba mégy, Párizsba, Milánóba: a balpárti tömeg már vár reád. Előadást tartasz. A helybeli kommunisták hátrább állnak ilyenkor, s a naívakat engedik előre. Dübörgő taps. Feltűnsz a dobogón. Megvallom, hogy már-már csodállak érte, amiért ilyenkor a valóságot – szegénységünket, rabságunkat, szörnyű sorsunkat és a reménytelenséget – ilyen tökéletesen elfelejted. Magas nívójú előadást tartasz, s közben, ügyesen s nem mellékesen, megemlíted, hogyan virágzik nálunk az irodalom, milyen szabadok és boldogak vagyunk. Majd ott hajlongasz – félig Liszt Ferenc, félig naspolya – s ragyogsz, mert győztél. Ott dögöljenek meg a társutas csibészek, az egész nyugati csürhe, mely pártodtól vár hatalmat s agyvelőt. Sajnálni csak a fiatalokat kell, kik rajongva figyelnek, elhiszik minden szavad, ők, kik a tőkés kloákák bűzét jól ismerik, de még a kommunista szennycsatornát nem szagolták soha. Tapsolnak. És te, míg minket elárulsz, őket egy életre megmérgezed. 7. Mikor hazaérsz, jutalomjátékot rendeznek néked. Valamely nagyobb helységben tartod a felolvasást. A díszhelyen Rákosi trónol; lába nem ér a földig, bár nyakunk helyett a levegőt tapossa; tőle balra az őszülő szájvíz-reklám, Gerő, Barcelona hóhéra; a gonosz Andics, pár oldal tokaszalonnával dereka körül és csöcse alatt; a hitvány és kegyetlen Farkas; hátul az ávósok közt sarja, Vladimír, aki a rabok szájába vizel: ez Magyarország szellemi elitje! A hallgatóság többi része alszik; ismernek már. Te pedig szónokolsz a fetisizált tőkéről, hogy Nietzsche nagy náci volt; hogy Flaubert a puccsista Boulanger-val ebédelt (borzalom!); hogy Szent Ferenc azért hirdette meg a szegénységet, nehogy a jobbágyok dúsgazdag feudális uraikra lázadjanak – feltarthatatlanul hányod marxista bukfenceidet s a történelmi szaltókat, míg végre elkészülsz. Taps. A hallgatóság ébred. Te meg csíkos nadrágocskádban gyorsan a pártpáholy elé szaladsz – hadd lássák, hogy fürge vagy még! – és mélyen meghajtod talpnyalástól elgörbült hátadat.

Látszik, hogy az anyja helyett az apja szoptatta ezt a fehérje halmazt !