Ezért nincs mit ünnepelni az írországi abortusznépszavazás eredményén

„Határozottan azt gondoljuk: nincs mit ünnepelni azon, hogy Írországban a múlt pénteki népszavazás nyomán engedélyezik az abortuszt. Épp ezért elborzasztó nézni a híradásokban azokat a képeket, amelyeken tömegek ujjongva örömködnek afelett, hogy mostantól jogukban áll kioltani egy életet. Az, hogy a szóban forgó élet emberi-e vagy sem, most mindegy is; az viszont, hogy épp kibontakozó, a legmagasabb rendű lénnyé válás folyamatában lévő élet, senki által meg nem kérdőjelezett ténykérdés.

Az ún. választáspártiak szerintünk ízlésesebben jártak volna el, ha az eredményt mondjuk megilletődött csendben fogadják. Már csak azért is, mert a magzatelhajtást állítólag senki nem örömében vállalja, és az eddigi törvények enyhítéséért kampányolók közül sokan szintén elismerik, hogy az abortusz – igaz, számukra csupán a kisebbik – rossz.

Amúgy viszont meg kell állapítani: ha egy országban a szavazók kétharmada igent mond a tiltás enyhítésére, és a magzatelhajtás Európa legtöbb államában legális, a legközelebbi angliai abortuszklinika pedig akár egy félórás, fillérekből kihozható Ryanair-repülőúttal elérhető, akkor egyedül nem sok esély van megmaradni a magzati élet következetes védelme mellett.

Ilyen a világ – az abortuszt emberölésnek tartók immár nem várhatják az államtól, hogy maradéktalanul érvényesítse mindazon erkölcsi alapelveket, amelyek számukra élet és halál kérdését jelentik. Annál nagyobb kinek-kinek a személyes felelőssége; ha már nem megy a törvény erejével, az életvédőknek meg kell próbálni úgy élni, hogy értékeik vonzóak legyenek mások számára is.

Közben a magzati életet a fogantatástól védőkre őrült súlyként nehezedik a tudat: anélkül kénytelenek napirendre térni az anyaméhben zajló – hitük szerint – gyilkosságok tízezrei felett, hogy bármit tehetnének ellenük. Nekik legfeljebb az a belátás adhat némi enyhülést, hogy a mások iránti felelősségünk nem parttalan. Ha minden tőlünk telhetőt megtettünk értük – legyen szó a gyermekét elvetetni készülő nőről vagy éppen a magzatról –, onnantól a kérdést felsőbb hatalmakra (vö. Isten) bízhatjuk, és nem kell nyakunkba venni az egész világ keresztjét.”