Eretnek az, aki hisz Hugh Grant hazugságainak
Vallásról, hitről és választásról veszélyes a nagyközönségnek nyilatkozni vagy akár szónokolni, mert könnyű belefutni abba a hibába, hogy alaptalanul valótlanságokat állítunk.
Mindig érdemes megnézni mélyebben, hogy miért kedvelünk valamit igazán, amit első körben csak szórakoztatásnak hiszünk. Könnyen lehet, hogy olyan üzenetrétegeket találunk benne, amelyek izgalmas következtetéseket hoznak magukkal, de az is lehet, hogy kényelmetleneket. Ez végső soron mindig is a produktum minőségének a kérdése.
Egy blockbuster mozifilmnek (Avengers: Infinity War) köszönhetően ma sokakhoz eljut Thanos története, ami egy alapvetően ősi történet; az ember vágyait és lehetőségeit írja le, jellemzően posztmodern narratívában. A emberi ’nemtudás’ (és nem a tudatlanság!) pozitív és negatív produktumait ugyanúgy besűríti az űropera ’kozmikus’ (tehát a földtől elidegenített, de a földi létezésre vonatkoztatott, illetve arra behelyettesíthető) elemeibe, ahogyan a tömegkultúra minden pozitív hozadékát. Például azt, hogy megdöbbent, elgondolkodtat, felültet az érzelmi hullámvasútra, elbizonytalanít és a végén magára hagyja a befogadót a kétségeivel, kérdőjelek tömegével, a bombasztikus látvány pedig végre kiszolgálja és alátámasztja a mondanivalót, nem alárendeli vagy elsikkasztja azt. Jól sikerült darab, érdemes benne elmélyedni, de nemcsak a popcorn-faktor miatt, van benne valami, ami nyugtalanítóan hat benne a kereső emberben.
Mert a világ felét kiirtani egyetlen laza kézmozdulattal, alapvetően filozófiai probléma. Nem akciófilm kontent. Ez olyas valami, amelyen mindenkinek el kell gondolkodnia egy pillanatra, ezen a ponton helye lehet a bölcseletnek, mert magyarázatot keresünk, és mert ez alapvetően nem exploitation, a szó semmilyen értelmében sem.
nem nehéz őt főleg a sztoikus nihilizmusáról beazonosítani. Olyan, mint korunk tömegembere, úgy érzi, hogy a nemtudása kapcsán hivatott többre, be nem azonosított, de megélt übermensch gőgjében felsőbbrendűvé válik, vagy ami fontosabb, azzá is válhat. Intelligens, de mégis ösztönösen cselekvő, aki magában dédelgeti a vágyat, hogy különlegeset tesz, különlegessé válik, mindenkinek nagyobbá a varázstalanított, metafizikátlanított világában. A titán számára a lét zsákmány (Hamvas), az emberek egymás számára kizsákmányolhatóak, így a titáni civlizáció (nem kultúra) felzabálja magát.
A titáni lázadás nem a megújulás lázadásba rejtett isteni útja, amely végső soron segítette az emberi életet is, a modern korban, hanem öncélú, önmagáért való totalitás, olyas valami, ami ennek ellenére vagy éppen ezért vonzó és a lét egyik legfelső szintjét jelenti: az egyén számára kiteljesedést a saját akaratában és a lehetőségeinek abszolutizálásában ad. Végső soron, körbejárva vagy nyíltan kimondva, de csakis egy valamit jelent: a végtelen hatalmat.
Thanos ennek lehet a (poszt)modern istensége,
Sokaknak vonzó, mert ezek nélkül is tud élni, híveitől nem várja el ezeket, tanítása, útmutatása sokaknak példa lehet, példakép és ellenpólus egyszerre. Viszonyítási pont. Persze, ő csak egyetlen az embernek a saját maga által és saját maga számára emelt pantheonban, de jelenleg talán az egyik legaktuálisabb és a lehető legjobban (mondhatni, totálisan) le tudja írni, hogy hol állunk vagy hogy hová juthatunk még el.
Ennek azonban nem a legtisztább forrása az Avengers-film, bár minden bizonnyal fontos és legnagyobb hatású krónikása ő lesz ennek az ősi történetnek, ahogyan a nép annak idején a mondákat nem olvasni vagy hallgatni, hanem a vásári bábozók előadásain szerette látni és ez által jobban rögzült a mondanivaló, nagyobbak lettek a hősök és démoniabbak a gonosztevők.
Thanos, az őrült titán esszenciájának megalkotója James P. Starlin képregényíró volt, aki arra használta a képregényt, amire kitalálták, és ami a legnemesebb művészi tulajdonsága; univerzális befogadási csatornát szánt egy univerzális (kozmikus) történetnek. 1991-ben jelent meg ez az esszenciális Thanos-történet, a The Infinity Gauntlet (magyarul gyűjteményes kötetben is megjelent idén stílusosan a Végtelen hatalom címmel), amely alaphelyzetében mintául szolgált a mostani kasszákat döntögető Avengers filmnek.
Közhely, de a mi esetünkben is igaz, hogy a képregény most is gazdagabb merítés. Thanos egy totális, de mégis sztoikusan bölcselő nihilista itt, aki rémisztő tettét egy klasszikus mitológiai helyzetből meríti; szerelmes és a szerelmét szeretné bizonyítani. Thanos a szerelmére csak egyetlen méltó hölgyet talál, a Halált (Mistress Death).
Ahogyan a filmben egy szélsőséges humanizmus vezérli Thanost (túl sok a létező, ezért, hogy élhessenek a létezők, ki kell irtani a felét), az eredeti történetben a szándékai alárendeltebbek. A Halál azért küldi a világba, hogy elpusztítsa az emberiség felét, mert túl kevés a halottak aránya a létezőkhöz képest. Thanos szerelmes lesz a Halálba, nemesnek, fenségesnek találja, az egyetlenhez, aki méltó hozzá, az igazi felsőbbrendű lényhez. Tanácsadója nem más, mint Mephisto, aki ugye maga az ördög, így ahhoz ért a legjobban, hogy Thanost arra irányítsa, ami számára haszon, ezért okoskodó hízelkedéssel támogatja Thanost tervében.
Nála, ez a kettő lényegében egy és ugyanaz.
Thanos mindennel dacol, nem annyira lázad, sokkal inkább dacosan ellenáll mindennek, aki nem ismeri el a fensőbbségét, célja pedig határozott; „a kozmikus istenek panteonjában az asztalfőnél követlek helyet”- mondja, miután lerombolta a Mephisto által számára megalkotott ’Isten’ feliratot. A post-nietzsche-i parafrázis dekonstrukciója indokolt ahhoz, hogy Thanost jól helyezzük el a térképünkön, a kozmikus istenségek mellé pedig a képregény a saját magunk teremtette értékek új, hamis istenségeit sorakoztatja fel, a szuperhősöket. Kultuszuk most a csúcson van, de soha nem volt igazán alacsony a modern korban, igazán sajátságos módon. Egyszerűen most generációsan olyan telítettséget ért el a szuperhős mitológia, amikor már a szocializációban is összeérhetnek a szálak, felnőtt és gyermek a megfelelő kulturális kódokon keresztül szűrheti le magának, ami innen fontos és hasznos lehet.
Mert értékekre mindenkinek szüksége van, vagy legalább valamelyikre, amit közvetítenek ezek a posztmodern héroszok. Leginkább azért, mert már nem vagyunk rá képesek, hogy saját magunknak megteremtsük. Az oltalmat adó ultrahumánus földönkívüli (Superman, aki ugye földönkívüli), konzervatív értékrendű helyreállító igazságtevő (Batman, aki tehetős arisztokrata-kapitalista), a világ vezető államának esszenciális lelkiismerete, aki ha kell ezt hazája ellenében is védelmezi (Captain America), az északi isten, aki univerzális férfi szubsztanciát hordoz, posztmodern módon adaptálva a földön is ezt (Thor) vagy a rendpárti playboy, aki az innovatív, ugyanakkor szövevényesen technokrata jó kormányzás híve (Iron Man). Tegyük még ide a nagy zöld pusztítót, is, aki a frusztrált értelmiségit védi meg mindentől, ezért cserébe élete végéig magányt és megosztott tudatot eredményez neki (Hulk).
Az új pantheon hamis, de népszerű és szükséges isteneivel szemben a totalitást képviseli, és ezért is nyer velük szemben Thanos az egyszerű céljával.
(mondatai legnagyobb részét a képregényben Seneca, Cioran és Rosenberg közösen írhatta volna) és a sulla-i magány. Proskribálása a megvalósítható legszélsőségesebb egalitarizmus: a tömeg felére nincsen szükség, nélkülözhető, pusztán a létezése okán, nincsen semmilyen megkülönböztetés, nincsenek kiváltságok, csak. Léte a modern ember elérhető maximuma, értékeknek hitt elveinek és vágyainak a legradikálisabb értelmezése.
„Hatalom! Az olyan valami, amit táplálni és gondozni kell. Jutalom, amelyet intelligenciával és türelemmel érdemelnek ki. Nem lehet véletlenszerűen megnyerni és megtartani. Rossz kezekben pedig egyszerűen önpusztítóvá válik.” (Thanos)
Thanos azonban nem önmagát pusztítja, hanem másokat, hogy hatalma valóban végtelen legyen. Thanos pontosan annyi, amennyit a modern ember adhat neki értékeiből, ahogyan tör előre olyan teljesítmény, még ha őrültnek tartjuk is, hogy mindez ebben a világban nyerhet csak értelmet, csak mi érthetjük meg, még akkor is, hogyha mindez idegen vagy éppen vonzó számunkra.
Átláthatóan, egyszerűen, praktikusan, tárgyiasítva mindent, amit megkívánunk és dacolva az örökléttel, végső soron a valóságával is.
Thanos választása a miénk is. Helyettünk teszi meg, amit tesz, helyettünk mondja ki világunk szűrt vágyait vagy éppen ellenünk, de mindig a közös világunk részeként. Ezért olyan kellemetlen szembesülni vele, ezért olyan kényszeredetten vagy önfeledten szórakoztató mindez. Mindegy csak szembe ne kelljen nézni vele és vállalni a választásunk következményeit. Csak jól járni vagy valahogyan megúszni. Soha nem nézni némán a vérben úszó naplementét.