Gyászoló ellenzéki gyülekezet

„Április nyolcadika után a teljes tagadás a választási csalás vádjában csúcsosodott ki. Ezért nincs jövője, pontosabban szólva ezért jósolható meg játszi könnyedséggel a baloldal jövője, beleértve immár a Jobbikot is. Politikai tevékenységük ugyanis kizárólag abban merült ki, merül ki és fog kimerülni ezután is, hogy még jobban, még csökönyösebben tagadnak mindent, ami útjukba akad. Semmit nem tanultak a hibáikból.
Eszükbe sem jut, hogy a folyamatos tagadás egyszerűen nem jelenthet sem élettartalmat, sem életcélt az egyén, és ugyanúgy nem jelenthet programot a nagyobb közösségek, adott esetben a pártok számára sem. A tagadás náluk már régen nem a veszteség elhárításának ideiglenes védekezési módszere, hanem tartós taktika; a reális helyzet elfogadása, felmérése, a következtetések levonása és az ebből kidolgozandó stratégia helyett. Emlékezzünk csak az Úr harmonikus világrendje ellen lázadó Lucifer szavaira Az ember tragédiájában! Mintha csak róluk írta volna Madách: »Hol a tagadás lábát meg­veti, / Világodat meg fogja dönteni.«

Ezt a teljes tagadást a dolgok logikája szerint a düh, a harag, a mániákus önismétlés követte. Bosszút lihegve hányták egymás szemére a koordináció és a sokat emlegetett választási bojkott elmaradását, bosszút lihegve keresték a bűnbakokat.

Ez utóbbinak végül a gyászoló gyülekezeten belül az ­LMP-t kiáltották ki, ahol a sors iróniája folytán az agresszivitás az ominózus Hadházy–Sallai bokszmeccsen egészen a tettlegességig fajult. Ebben a társaságban a bűntudat, az önvád, az önvizsgálat ismeretlen fogalmak. Vona Gábor és Molnár Gyula látványos visszalépése, a legkülönfélébb személycserék ne tévesszenek meg senkit!

Az eleve mindenféle ideológiát és elképzelést nélkülöző MSZP eddig is a folytonos csereberékkel tartotta fenn a komoly politizálás látszatát, ha jól számolom, Mesterházy, ­Tóbiás és Molnár Gyula után szűk négy éven belül most a negyedik elnököt fogja elfogyasztani, de lehet, hogy egyet-kettőt kihagytam. Az utóbbi időben gyökértelenné vált Jobbik pedig most ugyanezzel az ingyencirkusszal próbálja elkábítani híveit.

A dühből és a haragból persze nemcsak a gyászoló gyülekezetnek, hanem a győzteseknek is kijutott. A miniszterelnök és az »igazságtalan« választási rendszer mellett most már a kormánypárti szavazótábort is gátlástalanul ócsárolják. Felelős politikusok tájékozatlan, félrevezetett falusiakat, a megélhetésükért remegő közmunkásokat emlegetnek, a felheccelt, félműveletlen tömegember pedig gyalázkodva vidéki bunkónak, mucsainak, agyalágyult nyugdíjasnak, jobb esetben Fidesz-bérencnek, birkának nevez kétmillió-nyolcszázezer embert, külön fejezetet szentelve a határon túli magyaroknak, különös tekintettel az »ukránokra« és a »románokra«.

A kudarcot köztudottan könnyebb elviselni, ha minél többen osztoznak rajta. Ezért szervezik nyakra-főre a tüntetéseiket, ahol a disztingvált külcsín ellenére a molinókon, a táblákon, a pólókon, a rigmusokban, szóban és írásban szélesen hömpölyög a gyűlölet, a lenézés, a trágárság, a giccs.”