Miért nem tudok optimista lenni a cseh–szlovák–magyar barátságot illetően?

„Huszonöt évvel ezelőtt a szétválást megelőző időkben nagy volt az önsajnálat amiatt, hogy a szétválással elveszítjük a csehek oltalmát.

Valami igazság volt ugyan az ilyen aggályokban, csak azt felejtették el az aggodalmaskodók, hogy a csehekben a szlovák szélsőségek féken tartása mellett »elveszítünk« egynémely olyan csehekre jellemző, ám a csehszlovákiai magyarokra igen kedvezőtlen hatást gyakorló tulajdonságot is, ami az elválási egyenleget – már ami annak veszélyességét illeti – igencsak a nulla érték felé billenti. Ezekből elég csupán azt a mentalitást felidézni, ami akkor nyilvánult meg szembeötlően, amikor a Beneš elvtárs és elvbarátai telehazudták a világot a nemzetiségi határvonalakat illetően a Csehszlovákia létrejöttét megelőző időkben.

Természetesen érvényes, hogy a vesztes érje be azzal, amit a győztesek rá kiszabtak, ám az is egy örök igazság, hogy aki döntéseiben egyszer elveszíti a mértéket, arról mindent lehet feltételezni, ám sosem lehet ráhúzni az igazságosság köpenyét, sőt talán még a papucsát sem. Eltöltöttem pár évet a csehek fővárosában, a nagy tekintélyűnek tisztelt Prágájukban, ám csalódásom az ott-tartózkodásom idejével arányosan nőttön nőtt, mert egyre jobban beleláttam a demokrácia alapkövét jelentő választópolgárok lelki világának homályos zugaiba, ahol jó pár esetben a beneši hülyeség mértékét messze meghaladó sötétséget tapasztaltam, nemcsak a szerény műveltségűek táborában, hanem az egyetemeket látogatók körében is.”