Sem az ellenzék, sem a kormánypárti média nem ismeri a vidéket

„Egy ilyen eredmény után elvárható, hogy mindenki először kicsit a saját háza táján sepergessen. Szóval mielőtt még bármit írnék arról, hogy mit gondolok az ellenzéki pártok tevékenységéről, vagy elkezdenék Bibó Istvánt idézni, vagy mielőtt újra írnék arról - és fogok még írni évekig arról - hogy mit hazudnak éppen skrupulusok nélkül, írok először arról, amit mi, újságírók csinálunk rosszul.

Hiszen valamit nagyon rosszul csinálunk és valamit nagyon rosszul gondolunk. Erre jutottunk legalábbis Szakács Andrással, mikor a választás napján beszélgettünk, és ebből a beszélgetésből született ez a poszt is.

Az elmúlt nyolc évben a kormánypártoktól független sajtó (a továbbiakban: sajtó) több tucat elképesztő ügyet tárt fel Schmitt Pál diplomájától és a trafikügytől kezdve az Elios-ügyig, illetve Kósa Lajos »örökségéig«. Én magam például ötvenet szedtem össze az itt is többször megfuttatott gyűjtésemben. Ezek az ügyek együtt, illetve egyenként; illetve a naponta leleplezett ordas hazugságok azt kellene jelentsék egy országban, hogy az adott ügyek szereplői, az adott hazugságok kimondói bíróság elé kerülnek, börtönbe kerülnek, megszégyenülnek és távoznak a közéletből.

Mint látjuk, hazánkban most nem ez történik. Mint látjuk, a pőrén álló lesújtó tények a kormánypártok tagjainak viselt ügyeivel kapcsolatban kicsit sem ingatják meg a Fidesz táborát, nem mozgósítják eléggé az ellenzéki szavazókat; miközben a kormánypárt nettó hazugságai tömegeket visznek a szavazóurnákhoz. Mindez azt jelenti, hogy mi valamit nagyon rosszul csinálunk, hiszen nekünk újságíróknak van egy biztos tudásunk (hiszen ez a munkánk, az információk és az eseményekkel, jelenségekkel kapcsolatos tudás beszerzése és rendszerezése, szerkesztése) arról, hogy mi folyik ebben az országban – tolvajlás, hazugság és az ellenőrzött demokrácia kiépítése –, de ezek szerint ezt a biztos tudásunkat egyrészt nem tudjuk érthető formában tálalni, másrészt nem tudjuk eljuttatni azokhoz, akik a leginkább szenvednek tőle – és akik most tömegesen szavaztak le a Fideszre, holott ennek a tudásnak a birtokában vélhetően pont, hogy ellene szavaznának.

Az »országos« sajtó valójában fővárosi, az »országosnak« tekintett problémák valójában fővárosi problémák, amik a fővárosiakat érintik. Hogy ez kétmillió ember? Igen, de él itt még nyolcmillió másik is, országhatáron belül. Vidéken mára nincs független sajtó helyben, a fővárosi lapok és portálok pedig alig-alig érnek el vidékre, és ha igen, azt is inkább egyfajta rácsodálkozós szocioriport formájában adják hírül a fővárosiaknak. Vannak persze fontos kivételek, ilyen szerintem a Magyar Nemzet is. De látjuk, hogy Tompos Ádám barátom áldozatos munkájának is mennyi volt a vége: Seszták Miklós akkorát nyert a körzetében, hogy csak na. Ahogy Kósa Lajos is.

A fővárosi sajtó nem tudja, mi érdekli a maradék nyolcmillió embert, nem tudja, kik élnek ott, nem tudja, mik a problémái, nem tudja, hogy milyen motivációik vannak. Lehet persze sötét parasztozni is a Narancsvidéket, még szólásszabadság van, csak szerintem inkább rögzítenünk kéne ezt a tényt: a fővárosi sajtó nem ismeri a Budapest határán túli világot.

Nem ismeri, mert nem foglalkozik a problémáival, ennek következtében több millió ember sem foglalkozik a fővárosi sajtóval. Miért is tenné? Nincsenek azonosulási pontjai, hiába érezné meg a teljes ország gazdasága a hármas metró leállását, a metró kérdése távoli probléma egy kétezer fős település lakójának. Lehet mondani, hogy pedig jobban tenné az összes olvasó, ha foglalkozna ilyen fajsúlyos dolgokkal. De mindenkinek megvan a maga baja, azok a bajok, amiket a földek elárvezerése, a trafikok újraosztása és a közmunkaprogram bevezetése okozott - ezek a legnagyobbak, a legközvetlenebbek és így a legsúlyosabbak az életében. Miért lenne nagyobb probléma az, hogy nem tud reggel valaki munkába menni metróval, ahhoz képest, hogy van akinek már földje sincs, amire kijárhatna dolgozni?

Ezeken a problémákon nyolcmillió ember osztozik. Hibás elképzelés ugyanis azt feltételezni, hogy egy lokális probléma csak az ott lakókat érinti és érdekli; hogy egy kétezer lelket számláló település kiskirályáról írni értelmetlen, mert legfeljebb helyiek olvassák majd, és még talán az érdeklődő budapesti értelmiség. Elsőre persze egyszerűbbnek és költséghatékonyabbnak tűnik budapesti jelenségekről írni, mert azzal rögtön elérsz kétmillió potenciális fogyasztót.

Ráadásul ebben a szűk közegben, amit a fővárosi sajtó valójában lát és valójában befolyásol, politikai aktorként tevékenykedik, akár úgy is, hogy nincs ezzel tisztában. Egy grammnyi felelősséget sem szeretnék levenni az ellenzéki pártok válláról, de a tisztesség kedvéért meg kell jegyezni: az összefogás című, másodszor is bemutatott komédia nem működne, ha a jeles fővárosi ellenzéki lapok nem asszisztálnának hozzá azzal, hogy minden pártok különféle spinjeit gondolkodás nélkül lehozza, és tkp. csak erről beszél. (Kiszivárgott!!!! Belsős forrásunk szerint!!!!) Amivel ráadásul azt a látszatot kelti, hogy van bármiféle politikai mozgás és diskurzus az ellenzéki oldalon, miközben ilyesmi egyáltalán nem volt, csak egymás kitaktikázása volt terítéken Hódmezővásárhely óta. És látjuk is, hogy csak és kizárólag Budapestet érdekelte a dolog.

Valójában kétezer fős települések országa vagyunk, legalábbis ez a szemléletmód hozhatna változást a sajtónak (és az ellenzéknek). Egy kétezer fős település politikai és strukturális problémáiban több száz másik település is osztozik. A taktaharkányi (mi több, bivalybasznádi!) kiskirály történetében az enyingiek is a saját, életüket megkeserítő földesurukra ismerhetnek, és így tovább.

Kemény időszak elé néz a hazai sajtó a következő években is, de jelenleg nem várhatja, hogy szolidaritást fog vele vállalni az a bizonyos nyolcmillió, akivel elfelejtett szolidáris lenni. Akinek a problémáiról és sikereiről csak elvétve ír, akikhez legfeljebb egy-egy tudósítás erejéig járnak le, de nem köztük élnek. Ha elvétve érkezik valami vidéki riport, annak is olyan íze van, mintha állatkerti érdekességként mutogatnák a vidéket, a vidékieket és a problémáikat a városiaknak; vagy még rosszabb, egyenesen röhögni mennek oda – vagy csak röhögnek rajtuk úgy, hogy oda se mennek. (Lásd: gyulaházi űrközpont.)

Az elmúlt két évtizedben a fővárosi sajtó elveszítette, leépítette és szándékosan lemetszette a regionális és helyi riporteri bázisát. A véletlennek és extra energiabefektetésnek, vagy a fővárosban dolgozó, de nem született budapesti újságírók még meglévő kapcsolatainak köszönhető az ország nem budapesti problémáinak feltárása. A sajtónak előre kéne menekülnie, de nem az öv szűkre húzásával, hanem a kiengedésével, újra fel kell építenie az országot behálózó riporteri hálózatát, ami képes ügyeket hozni: nyolcmillió ember ügyeit.

Persze itt kell szót ejteni arról, hogy a magyar és a nemzetközi sajtó is sokszoros szorításban van, szétesett a reklámpiac, megesznek minket a közösségi médiumok, nincs elég forrás, a kormány ellenségnek tekint minket és el akar minket lehetetleníteni. Ez mind igaz. És mindennek ellenére az elmúlt négy évben még meg lehetett volna csinálni azt, amiről fent beszéltünk. A következő négy évben feltehetően még kevesebb pénzünk és paripánk lesz, hogy ezt a hiányosságot pótoljuk, de ezt tartom a legfontosabb feladatunknak.

És még egy kiegészítés: természetesen a kormánypárti propaganda sem ismeri ezt a vidéket, vagy ha igen, nem ír ezekről a problémákról. A Fidesz agytrösztje viszont ismeri, és ez épp elég: de ebből a tudásból elég annyit felhasználniuk, hogy milyen hazugságot is kell sulykolni. Ezért aztán meg kell jegyezzem, hogy bár ez az írás gyakran visszhangozta azokat a kritikákat, amelyeket a kormánypárti propagandisták vágnak a “liberális” “körúton belüli” sajtó fejéhez most is, a helyzet az, hogy a Budapesten kívüli ország megismerésének hiányában ők is ugyanitt tartanak; az itt élő emberek félrevezetésében, problémáik elhallgatásában és a vidék magára hagyásában pedig bűnösök.”