Káröröm

„»Kiszivárogtatta az uniós ügyekben mindig jól értesült Financial Times, hogy mire készül az Európai Bizottság a 2021-27-es költségvetési időszakra a kohéziós alapokkal: az európai alapértékek tiszteletben tartásától, a jogállamisági, az oktatási és a migrációs helyzettől is függővé tennék a brit kilépés miatt egyébként is szűkülő források elosztását a felzárkózó tagországok között.« – Írja a sikeresebb napokat is látott Népszava című kiadvány. És nem csak ők, de minden balliberális médium vezető helyen számol be erről a hírről.

Minden ilyen írásban jól tetten érhető a káröröm, a várakozásteljes boldogság: most aztán jól elintéznek bennünket. Van ennek a dolognak egy derűs, gyermeteg bája, »az én apukám erősebb mint a tiéd« hangzik el az óvoda homokozójában a kis lapát birtoklása kapcsán kirobbant vitában. Mert hát a gyengének szüksége van egy megbízható, erős külső hatalom támogatására, hogy érvényesíthesse érdekeit. Aztán felnőnek a gyerekek és mi sem változik: egyeseknek örökre szüksége lesz mások, az erősek támogatására.

Túl azon, hogy a külső segítségre vágyakozás a gyengeség beismerése, mindig van benne valami sportszerűtlen is. Az árulás szaga érződik benne. Miért vigyük »ki« belső vitáinkat, miért kérjünk fel döntőbírónak valakit, aki – bár lehet, hogy tényleg erősebb – de semmit sem tud a vita okairól, körülményeiről, így aztán beavatkozását pusztán az erő fogja indokolni, az, hogy egyáltalán megteheti. Aki pedig igénybe veszi, számít rá, az is csak rövid ideig örülhet. A külső beavatkozó, az erős ugyanis minden esetben fel fogja neki számolni a közbelépése árát, ami – a tapasztalatok szerint – gyakran messze meghaladja az elért nyereséget.”