Ezért nem éri meg hazaköltöznöm Angliából

„Egy budapesti teraszon ülök, az Erzsébet híd lábánál. Az áprilisi napsütés simogatja a bőrömet. Tegnap még tél volt, de hirtelen – szó szerint egyik napról a másikra – nyár lett. Nézem, ahogy a Duna folyik előttem, ahogy a virágzó fáról a könnyű szél fújja a virágszirmokat. Giccses. Csodálatos. De nem élhetek ebben. Mert egész egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy itthon éljek.

Az angliai élet kontra magyar lét számomra olyan, mintha volna két kosaram: az egyikben az emocionális érvek vannak (család, barátok, gyerekkortól ismert utcák, balatoni nyár, sült hekk, lángos, a magyar nyelv és még megannyi más), a másik kosaram pedig a racionalitásé: egy sikeres külföldi karrier, egy materiálisan épülő-szépülő élet, kiszámíthatóbb jövő, tradicionálisan megengedő iskolarendszer, jól felszerelt egészségügy.

A pénz valójában nem szempont nálam. Annyi legyen, hogy komfortosan élhessek anélkül, hogy számolgatnom kellene hónap végén a forintokat (vagy a fontokat). És nem vagyok egy racionális alkat.

Mindig az intuícióimat követem, és ha épp a nehezebb útra visz, akkor is keményen dolgozom, hogy sikerrel haladjak és fejlődjek.

Csakhogy szingli anyukaként (bocs, tök unalmas vagyok, de majd’ minden döntésem mögött alapvető mozgatórugó a gyerekem érdeke) már óvatosabb duhajnak kell lennem. Külföldön váltam egyedülálló anyává, és visszamenőleg rá kellett ébrednem, hogy valószínűleg Magyarországon sokkal nagyobb eséllyel szorulnék a családom anyagi támogatására, mint kint. Ott is előfordult, hogy szükségem volt arra, hogy néha megfogják a kezem, de egyre magabiztosabban haladok afelé, hogy eltartsam magunkat, egy fizetésből úgy, hogy nem szenvedünk hiányt semmiben.”