Giccses. Csodálatos. De nem élhetek ebben. Mert egész egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy itthon éljek.
„Egy budapesti teraszon ülök, az Erzsébet híd lábánál. Az áprilisi napsütés simogatja a bőrömet. Tegnap még tél volt, de hirtelen – szó szerint egyik napról a másikra – nyár lett. Nézem, ahogy a Duna folyik előttem, ahogy a virágzó fáról a könnyű szél fújja a virágszirmokat. Giccses. Csodálatos. De nem élhetek ebben. Mert egész egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy itthon éljek.
Az angliai élet kontra magyar lét számomra olyan, mintha volna két kosaram: az egyikben az emocionális érvek vannak (család, barátok, gyerekkortól ismert utcák, balatoni nyár, sült hekk, lángos, a magyar nyelv és még megannyi más), a másik kosaram pedig a racionalitásé: egy sikeres külföldi karrier, egy materiálisan épülő-szépülő élet, kiszámíthatóbb jövő, tradicionálisan megengedő iskolarendszer, jól felszerelt egészségügy.
A pénz valójában nem szempont nálam. Annyi legyen, hogy komfortosan élhessek anélkül, hogy számolgatnom kellene hónap végén a forintokat (vagy a fontokat). És nem vagyok egy racionális alkat.
Mindig az intuícióimat követem, és ha épp a nehezebb útra visz, akkor is keményen dolgozom, hogy sikerrel haladjak és fejlődjek.
Csakhogy szingli anyukaként (bocs, tök unalmas vagyok, de majd’ minden döntésem mögött alapvető mozgatórugó a gyerekem érdeke) már óvatosabb duhajnak kell lennem. Külföldön váltam egyedülálló anyává, és visszamenőleg rá kellett ébrednem, hogy valószínűleg Magyarországon sokkal nagyobb eséllyel szorulnék a családom anyagi támogatására, mint kint. Ott is előfordult, hogy szükségem volt arra, hogy néha megfogják a kezem, de egyre magabiztosabban haladok afelé, hogy eltartsam magunkat, egy fizetésből úgy, hogy nem szenvedünk hiányt semmiben.”
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
Még a végén árnyalódna a „mindenki azt mérte, hogy” közhangulat.
„Az ilyen mértékű béremelés mögött nincs fedezet, ezért az szükségszerűen adóemelésekhez vagy megszorításokhoz vezetne” – hangsúlyozta a Számháború című műsorban Szalai Piroska.
A hegeli dialektika szerint minden tézis megszüli az antitézist.
1969-ben megkérdezték egy Vietnámban szolgáló amerikai katonától, hogy mit üzen az ötven évvel később élő amerikaiaknak.
Hogy kik? Hát a Z-generáció. Azok, akik eltörölnék a múltunkat, a hagyományainkat, a történelmünket, az irodalmunkat, eltörölnének mindent.
Az sem derült ki, hogy a visszaküldöttek között mennyi az „anyázás”? Vagy mennyi a pornograf rajzokkal díszített?
A miniszterelnök rövid videós összefoglalót osztott meg az EU-csúcs legfontosabb pillanatairól.
Bolla Tibor azt állítja, hogy utódja hívta meg a rendezvényre.
