Magyarországon az SZDSZ által képviselt liberalizmus a klasszikus alapelveket következetesen a visszájára fordította.
„Választópolgári bölcsesség ide vagy oda, az is nehezen értelmezhető, hogy az ellenzéki sajtó miért szentel akkora figyelmet az egyszázalékos pártok vezetőinek, mintha ők közéletünk komoly politikai tényezői lennének. Holott nem azok. Így lett miniszterelnök-jelölt Szigetvári Viktor.
Az övéihez hasonló gondjaink lehetnek Karácsony Gergellyel is: neki sincs saját pártja, és ezt az sem tudja feledtetni, hogy a szocialistáknál vendégszereplést vállalt. Sőt, azt sem, hogy egy véletlenszerűen nyilvánosságra került megjegyzése, amely szerint a háta közepére sem kívánta a miniszterelnök-jelöltséget, kétségbeejtő bizonytalanságról árulkodott.
Ha ezekben az összefüggésekben értékeljük az úgynevezett V18-ak miniszterelnök-jelölti vitával kapcsolatos elhalt felhívását, akkor ugyancsak nehéz a téma méltóságát megillető tiszteletünket megőriznünk. Kiváltképp ha hozzávesszük, hogy a sajtó könyörtelen besorolása szerint bizniszpártoknak minősített új induló formációknak is lehetnek miniszterelnök-jelöltjeik, és akkor bizony a felcsúti sportpályán kellett volna megtartani a tekintélyes grémium által javasolt vitát.
Szigetvári elméretezett jelöltségének vannak méltányolható előzményei. Mivel sokszor és sokféleképpen elmondhatta a nagy nyilvánosság előtt a gondolatait, miért is ne hitte volna, hogy a megnyilvánuló érdeklődés alkalmassá teszi a miniszterelnök-jelöltség vállalására. Az önbizalomra annál is több oka lett, mert egy még nála is aktívabb médiasztár, Juhász Péter személyében szövetségesre akadt.
Juhász annyira otthonosan érzi magát a médiavilágban, hogy az egyik tévécsatornán – sorra kerülését ki sem várva – képes volt adás közben berontani a stúdióba, hogy egy másik közszereplő nyilatkozatát cáfolni tudja.
De nem is ez a legnagyobb baj vele. Van más is. Amit azért érdemes felemlegetni, mert a balliberális média ebben a vonatkozásban gyakran tapasztalt érzékenysége ellenére legfeljebb csak szőrmentén foglalkozott az esettel. Juhász füttykoncertek szervezésével szokta megzavarni a kormánypárt nemzeti ünnepeken tartott gyűléseit. Ez elsősorban nem azért vethető kritika alá, mert a korábban ellenzékben lévő Fidesz állami ünnepségeken tanúsított magatartását másolja – hanem mert illiberális. Azt a politikai pártállástól függetlenül vállalható és minden valamirevaló demokráciában érvényes liberális alapelvet tette semmissé, amelyet Voltaire fogalmazott meg: »Egy szóval sem értek egyet abból, amit mond, de mindhalálig védem a jogát, hogy elmondhassa.«
El kell utasítani a miniszterelnök illiberális demokráciafelfogását – de ezt csak akkor tehetjük meg hitelt érdemlően, ha mi magunk következetesen kitartunk a klasszikus liberalizmus alapelvei mellett. Noha ebben a vonatkozásban sem tud könnyen érvényesülni a választópolgári tisztánlátás.
Magyarországon az SZDSZ által képviselt liberalizmus a klasszikus alapelveket következetesen a visszájára fordította. Politikai ellenfeleiknek kényük-kedvük szerint osztogatták az antiszemita és rasszista jelzőket. Ez a szemléletmód tükröződik Karácsony Gergelynek a Jobbikot leminősítő kijelentéseiben, amiket egyre zavarosabb megállapításai és tettei követnek. Újabban – tegyük hozzá: jobb híján – már a menet közben visszalépő Juhásszal akart összefogni, és Orbán Viktort ügyvivő kormányfőnek javasolta.
A feloldhatatlan ellentmondások mindaddig megmaradnak, amíg nem tudatosul: az ellenzéki sajtónak nem az a dolga, hogy politikusokat építsen, hanem a politikusoké az, hogy pártot építsenek. Enélkül pártpolitikusok helyett párt nélküli politikusokat kapunk. Akik olyanok, mint a ravasz szabómester készítette láthatatlan ruhában parádézó király.”