Csókolom, tessék mondani: megjött már az újabb Messiás?

„A cím parafrázis: Borbély Szilárd gyönyörű regényének, a Nincstelenek alcímének parafrázisa. A regény szereplői a hatvanas-hetvenes évek Szatmárának mélyszegénységben tengődő elveszett alakjai. Azok, akiket már a reménytől is megfosztottak, és akiknek ennélfogva vesztenivalójuk sincsen. Ezek az identitásukat vesztett (anti)hősök, magyarok, ruszinok, katolikusok, zsidók, ateisták, hívők, munkások, parasztok, kommunisták és nem kommunisták életük (és a regény) zárt teréből csak egy helyre menekülhetnek: saját belső fantáziavilágukba, ahol »emlékeket képzelve maguknak« még fellelhetnek valamiféle emberhez méltó, szabad életet. A könyv gyermekelbeszélője hiába is várja a Messiást, hiszen helyette csak Mesijás, a szelíd falubolondja jön el újra és újra, hogy a családtagok hogyléte felől érdeklődjön.

Borbély nincstelenjei mintha az ellenzéki tüntetések sokpólusú közönségének archetípusai lennének. Azoké, akik a reménytől megfosztva, kétségbeesetten várják saját messiásukat, hogy helyette csupán jóindulatú Messiás-előzeteseket kapjanak, akik mintha csak azért hoznák el időről időre a megváltás ígéretét, hogy utána rendszerint ugyanolyan gyorsan, és minden következmény nélkül tűnjenek el a feledés homályában. Az elmúlt nyolc év civil-ellenzéki megnyilvánulásainak ikonikus alakjai, Sándor Mária, Pukli István, Gulyás Márton, Gulyás Balázs, de akár Bajnai Gordon, Árok Kornél és Kónya Péter is az összefogás ideájával, a megbékélés igényével, egy új pólus ígéretével léptek hol kisebb, hol nagyobb, hol szervezettebb, hol szervezetlenebb közönségük elé, és jöhettek bárhonnan, mondanivalójuk leglényege ugyanaz maradt: a politikamentes politika illúzióját hirdették, a régi meghaladásával együtt az új közéleti kultúra, a civil kurázsi megdicsőülését.

Azt a szép, új világot, amelyben a régi »rendszer« »haszonélvezőinek« (sem jobb-, sem baloldaliaknak) nem nyílhat többé tér, ahol a politikai- és osztálylogikát, hovatovább az ideológiai meggyőződést is felülírhatja a közös cél, amennyiben az (a politika logikájának ellentmondva) nem parlamenti mandátumokban, bizottsági helyekben, polgármesteri székekben artikulálódik. Ezidáig a fenti mozgalmakban katalizátorszerepet betöltőknek majd minden esetben rá kellett döbbenniük arra, hogy még mindig nem lehet más a politika, amennyiben azt leginkább politikusok csinálják, ahogyan választásokon is pártok, és nem civil szervezetek indulnak.”