Az álhírek terjesztésével a vesztünkbe rohanunk: ijesztő gyakorlat terjed a közösségi oldalakon
Négyből három hírt anélkül osztanak meg a felhasználók, hogy elolvasnák. Íme, az álhírek terjedésének pszichológiája.
A nemzeti együttműködés rendszerének fontos jellemzője, hogy az együttműködők rendkívül büszkék a gátlástalanságukra.
„Kárász Róbertről képzeletem vásznára leginkább egy gátlástalan és tudálékos, nem különösebben okos, de amilyen narcisztikus, olyan buzgón törleszkedő selyemfiú alakja vetül fel. Kárász Róbert nem más, mint a huszonegyedik század két lábon ágaskodó társadalomkritikája: íme e nyomasztó kor megkérdőjelezhetetlen hőse, a sikeres ember, akit az öltönyének a márkája, az órájának az árcédulája és a fogainak a fehérsége maradéktalanul leír. Ha egy sebész szikével felmetszené Kárász Róbertet, a negyvenes burokban egy tizenhárom éves, önimádó tinilányt találna. Kárász Róbert valójában nem is létezik, mindössze egy avatártest, amelyet a médiaproducerek arra használnak, hogy hatvan év feletti hölgyeket a tévékészülékek elé ültessenek. Az Kárász Róbert a nyugdíjas nőknek, ami Tommyboy, az önimádó férfisztripper volt egykor a Való Világ nézői számára.
Ma azonban el kell ismerni Kárász Róbert újságírói teljesítményét. Ma ünnepnap van, hisz Budapest főpolgármestere ezt a kedves, csinos arcú, arányos testű beszélő babát állította példaképül az újságírók társadalma elé. Tarlós István az ATV munkatársát Csengery Antal-díjjal tüntette ki, olyan fekete öves Fidesz-propagandisták mellett, akik nap mint nap gondoskodnak arról, hogy az ötvenes évek termelési jelentései és napjaink marketingügynökségeinek mennyiségi nyomulása sajátosan posztmodern ötvözetben nyerjen alakot budapestiek százezreinek postaládájában. Olyan propagandamunka ez, amely szakmai önérzetet és sikert nem tartogat, de ha elég szervilis vagy, Tarlós gazda egy szép tavaszi délutánon megvakargatja a füled tövét, és eléd ejt egy húsos cupákot. Jaj, de finom: kezdődhet a lakmározás! Kárász Róbert végre a helyére került.
A nemzeti együttműködés rendszerének fontos jellemzője, hogy az együttműködők rendkívül büszkék a gátlástalanságukra. Mészáros Lőrinc minden héten körbehordozza a sajtóban a legújabb szerzeményét, nem vonul offshore cégek sűrű hálója mögé, hanem önérzetesen hirdeti, hogy ha Magyarországon a lopás sport – márpedig az –, akkor ő igenis elindul az olimpiai aranyért. Orbán Ráhel büszkén áll a saját lábán, Rogán Antal büszkén helikopterezik a Louis Vuitton táskáival. A szocialisták talán kevesebbet loptak, talán többet, de legalább szégyellték – az egyetlen Gyurcsány Ferencet leszámítva. (Lám: nemcsak a határon túliakkal való riogatás meg a szándékos félreértés, de ez a kétes értékű innováció is tőle származik – aligha remélte, hogy ilyen fogékony nemzedéket nevel ki a narancsbárók személyében.) Jól emlékszünk, hogy a szocialisták még éhségmenetet szerveztek, miközben Ausztriában parkoltatták a lopott vagyont – a nersevikek velük szemben vadászni járnak Skandináviába, kastélyokat építenek, és trafikokat osztogatnak a jobbágyaiknak. Ha lenne bennük egyetlen cseppnyi önmegtartóztatás, nem hencegnének ilyen nyíltan Kárász Róberttel és az ATV-vel, inkább rejtegetnék értékes trófeájukat. Csakhogy nem tudják megállni, nem tudják nem körbehordozni az országban, nem tudják elég hangosan üvölteni: »Ezeket is megvettük, ezek is a zsebünkben vannak, ezek is pont olyan romlottak, mint mi, pont olyan kapzsik és gátlástalanok, csak nem olyan sikeresek.« Kárász Róbert sem több már, mint Orbán Viktor újabb zsákmánya – a trófeateremben a helye a rénszarvasagancs és Kóka János feje között.
Az újságírószakmát háromféleképpen lehet igazán megalázni. Az egyik mód, ha kitüntetik az ánuszápolás ütemét diktáló Lord Előnyalót, Bayer Zsoltot, aki Joseph Goebbels, Ady Endre, Wass Albert és Esterházy Péter stílusából gyúr nap mint nap szörnypublicisztikákat. A másik mód, ha kitüntetik a csokipénisszel és Fekete Pákóval bulvártörténelmet író Havas Henriket, a magyar értelmiség cégéres árulóját, az alávaló témákból igénytelen könyveket gyártó pökhendi bunkót. A harmadik mód, ha azt és azért tüntetik ki, aki és amiért fel nem ismerhető, meg nem különböztethető, észre nem vehető: Kárász Róbertet a kárászróbertségért.
Bayer Zsolt és Havas Henrik bármilyenek is – valamilyenek. Amit tesznek, annak nyoma van: tagadhatatlanul van bennük tehetség – amit aztán rosszra használnak. Kárász Róbert esetében azonban az elismerés a semmilyenségért, az összetéveszthetőségért, a nyálkás kereskedelmi konformizmusért jár. Épp azért, ami egy közszereplőt kifejezetten alkalmatlanná tesz a közszereplésre. Kárász Róbert nem nyilvánvaló alkalmatlansága ellenére, hanem épp nyilvánvaló alkalmatlanságának köszönhetően tölti fél életét a képernyőn. Továbbá nem a semmilyensége ellenére, hanem épp a semmilyenségéért kapta ezt a kitüntetést. Kárász Róbertnek nem kell tartania a kihívóktól – addig biztosan nem, míg a Szilícium-völgyben fel nem találják a láthatatlanságot.”