Nemzeti konzultáció: arról lehet dönteni, hogyan tovább a magyar gazdaságban
A Fidesz mindenkit arra kér, hogy töltse ki a nemzeti konzultációt.
Miért nem a terrorizmust tekintem a fő problémának?
„Szerintem mondjuk meg a nézőknek, hogy ezek az emberek jönni fognak, nagyon jönni fognak. Mi csak azt tudjuk velük csinálni, hogy szépen bánunk velük” – nyilatkozta Gyurcsány Ferenc valahol Röszke környékén, szerb oldalról.
A kerítés végre nem csak világnézeti, de fizikai szempontból is elválasztotta az említett politikust és szeretett hazám normálisabb részét. Sajnos ez a számomra örömteli állapot csak néhány óráig tartott, de meg kell tanulnunk a kevésnek is örülni. Igaz, a határon túliak gyalázásával és a whiskyfogyasztás ütemének növekedésével szellemileg azóta is folyamatosan távolodik.
Gyurcsány Ferenc ezzel a nyilatkozatával persze nem találta fel a melegvizet, hiszen nem tett mást, mint nyugati balliberális kollégái mantráit ismételgette,
Várják a jóembereket, akik majd gazdagabbá és színesebbé teszik a mi öreg, megfáradt, saját hagyományaiba kövült Európánkat – mondják ők.
Hogy miért és kinek is kellenek ezek az emberek, ki és mire kívánja a folyamatosan növekvő tömegeiket felhasználni, az egy külön diskurzus tárgyát képezhetné, de nem szeretnék túlságosan messzire kalandozni a címben említett, kétségkívül provokatív felvetéstől.
Térjünk vissza inkább a terrorizmusra, mint az új és régi bevándorlás kísérőjelenségére. Nem lekicsinyelve a vallási/politikai terrorizmus veszélyét, egy pillanatra sem felejtve az áldozatok és a hozzátartozók fájdalmát, azt gondolom, hogy nem a terrorcselekmények elkövetői jelentik ma a legnagyobb problémát Európa lakói számára.
Hányan lehetnek ezek az emberek, akik fanatizáltságukban bombát dobnának, mészárlásokat rendeznének, késelnének Párizs, Berlin, Bécs és a többi nyugati nagyváros utcáit? Tízezren, húszezren?
Mert mi történik velük? Felrobbantják magukat, a terrorelhárítás elfogja vagy semlegesíti őket. Hullák lesznek vagy börtönlakók. A mi igazi gondunk nem velük lesz. Veszélyesebbé tehetik, megnehezíthetik mindennapjainkat, de alapjaiban nem tudják megváltoztatni a kulturális, életmódbeli kódjainkat, szokásainkat.
Ezt majd azok a jóemberek teszik meg, akik nem robbantanak, nem gépfegyvereznek le, nem szúrnak hasba találomra kiválasztott vétlen civil áldozatokat, nem támadnak meg rendőri, katonai célpontokat.
Ők azok, akik csendben itt élnek velünk, de inkább mellettünk, a saját világukba zárva. Ők azok, akik nem képesek integrálódni, mert már nincs mihez, ugyanis a kultúrák sokszínűségét hirdető Nyugat saját maga semmisítette meg a beolvasztás minden eszközét (kultúra, iskola, nemzettudat és így tovább).
Ezek a jóemberek nem tesznek mást, mint élve a Nyugat nagylelkű ajánlatával, a saját – a miénkkel nem mindig (valójában egyáltalán nem) kompatibilis – szokásaikkal „színesítik a kultúránkat”. Ezek a jóemberek itt élnek, fogyasztanak, a lehetőségeikhez (nyelv- és szaktudás) képest talán még dolgoznak is, és persze, ami a legfontosabb az őslakosokat messze meghaladó mértékben szaporodnak. Közösségeket képeznek és helyet követelnek maguknak a nap alatt már nem csak fizikai, de politikai és kulturális értelemben is.
Először egy-egy házra terjesztik ki a kétségkívül sajátos, a miénktől merőben eltérő szokás- és életformájukat. Aztán egy utca nyer új identitást, ahol már az áthaladók és odatévedők lesznek az idegenek, és már tőlük követelik meg az ott lakók a helyi szabályok „tiszteletét”. Így nő, növekszik az apró sejtek kulturális, politikai hatósugara, amíg össze nem érnek egy nagy közös egységgé – és akkor lesz az őslakosok számára vége.