„Szerintem mondjuk meg a nézőknek, hogy ezek az emberek jönni fognak, nagyon jönni fognak. Mi csak azt tudjuk velük csinálni, hogy szépen bánunk velük” – nyilatkozta Gyurcsány Ferenc valahol Röszke környékén, szerb oldalról.
A kerítés végre nem csak világnézeti, de fizikai szempontból is elválasztotta az említett politikust és szeretett hazám normálisabb részét. Sajnos ez a számomra örömteli állapot csak néhány óráig tartott, de meg kell tanulnunk a kevésnek is örülni. Igaz, a határon túliak gyalázásával és a whiskyfogyasztás ütemének növekedésével szellemileg azóta is folyamatosan távolodik.
Gyurcsány Ferenc ezzel a nyilatkozatával persze nem találta fel a melegvizet, hiszen nem tett mást, mint nyugati balliberális kollégái mantráit ismételgette,
akik széttárt karral, látszólag tehetetlenül álltak (állnak) a modern kori népvándorlással szemben.
Várják a jóembereket, akik majd gazdagabbá és színesebbé teszik a mi öreg, megfáradt, saját hagyományaiba kövült Európánkat – mondják ők.
Hogy miért és kinek is kellenek ezek az emberek, ki és mire kívánja a folyamatosan növekvő tömegeiket felhasználni, az egy külön diskurzus tárgyát képezhetné, de nem szeretnék túlságosan messzire kalandozni a címben említett, kétségkívül provokatív felvetéstől.
Térjünk vissza inkább a terrorizmusra, mint az új és régi bevándorlás kísérőjelenségére. Nem lekicsinyelve a vallási/politikai terrorizmus veszélyét, egy pillanatra sem felejtve az áldozatok és a hozzátartozók fájdalmát, azt gondolom, hogy nem a terrorcselekmények elkövetői jelentik ma a legnagyobb problémát Európa lakói számára.
Hányan lehetnek ezek az emberek, akik fanatizáltságukban bombát dobnának, mészárlásokat rendeznének, késelnének Párizs, Berlin, Bécs és a többi nyugati nagyváros utcáit? Tízezren, húszezren?
Nem a terroristák számítanak, elenyésző a számuk az ötszázmilliós Európához képest.
Mert mi történik velük? Felrobbantják magukat, a terrorelhárítás elfogja vagy semlegesíti őket. Hullák lesznek vagy börtönlakók. A mi igazi gondunk nem velük lesz. Veszélyesebbé tehetik, megnehezíthetik mindennapjainkat, de alapjaiban nem tudják megváltoztatni a kulturális, életmódbeli kódjainkat, szokásainkat.
Ezt majd azok a jóemberek teszik meg, akik nem robbantanak, nem gépfegyvereznek le, nem szúrnak hasba találomra kiválasztott vétlen civil áldozatokat, nem támadnak meg rendőri, katonai célpontokat.