Fuss, fiú, fuss!

Az álom tizenkét-tizenhárom éves korában szinte mindennapos látogatója volt. Menetrendszerűen jött, hűvös fuvallatként, hogy utána dermesztő, bénult félelembe rántsa. De már régóta nem kúszott elő abból a sötét zugból, ahova a forrásául szolgáló emlék befészkelte magát. A férfi agyának egy része, ahol a racionalitás egy szikrája megmaradt, alvás közben is furcsállotta megjelenését közel két évtized után, és végigelemezte minden pillanatát. A félelem ugyanolyan erős volt, mint régen. Kívülről látta magát, ahogy összepakolja táskáját és indulni készül. A rettenet ott kezdődött, ahogy kitette a lábát az osztályterem ajtaján. Sokszor végiggondolta már az álmot, és tudta, mi miért történik. Vörös hajú, szeplős kisfiú volt, eleve valami más, amit örömmel figuráztak ki a többiek. Mármint nem az ő osztályából, hanem a többiek. A termet kedvesnek, barátságosnak találta, még a hideg téli napokon is, mert az övéi között lehetett, nem kellett a csúfolódástól, megalázástól tartania, szeplői, vagy éppen valami más miatt, amin ugyanúgy nem tudott változtatni. A tanároktól sem félt, egy kivételével, mert szintén az övéi voltak. Ha meg is fenyítették valami miatt, szeretettel tették. De a termen túli folyosók, az iskola egésze félelmetes hely. Baráti pontokkal pettyezve, ami néhány másik terem vonzáskörzetét jelentette, de túlnyomó részben ellenséges terep. Ha egyedül volt, ezeken a helyeken megalázó megjegyzést biztosan, de akár verést is kaphatott. Apja meséit alig tudta elhinni, hogy voltak olyan idők, amikor az egész iskola az övék volt. Nagyapja idejében pedig állítólag az egész város, sőt az ország is.
Érdekes módon az utcára kilépni megint biztonságot adott. Az iskola a város középkori vára mellett, a történelmi központban volt, ahol még az övéi voltak az urak. Itt soha nem bántották, mert a felnőttek megvédték volna, és ezt üldözői is tudták. De ahogy a belvárost elhagyta, ellenséges terepre ért. Az utolsó barokk ház még romlásában is olyan volt neki, mint egy bástya, ami fölé magasodott a rendezetlen, egyszintes házaknak – álmában a két szintnyi különbség még többnek tűnt. Itt általában, hacsak rá nem ért és el nem kísérte egy-két barátja, balra fordult, és félórás kerülővel ment haza. Egy keménykötésű, két évfolyammal följebb járó ikerpár szintén a város szélén lakott, de sajnos elég messze szülei házától. Negyed órát kellett még egyedül gyalogolnia a mezőkön, dombokon át, hogy a hátsó úton hazaérjen. Most azonban valami ellenállhatatlan vágy az mondta, hogy egyenesen menjen.
Ugyanaz a vágy volt, ami a meccsen kimondatta vele azokat a szavakat. A meccs. Ez a rész nem szerepelt az álomban, de tudatában volt az előzményeknek.
Az iskola udvarán azért találkoztak azon a napon, amikor az egész elkezdődött, mert nekik is és egy másik osztálynak is elmaradt egy órájuk. Ilyen alkalmakkor, ha jó volt az idő, le lehetett menni az udvarra. Általában külön játszottak a többségtől, de aznap nem lehetett mit csinálni, az egyik nagyszájú kihívta őket focizni, egy olyan ember fia, akit apja hegyen túli jöttmentnek hívott, pont az ő utcájából. Addig ment a hergelés, amíg kötélnek nem álltak. Kemény meccs volt, nem olyan, mintha tizenkét éves gyerekek játszanának. Rúgták, lökték, öklelték egymást, egészen addig, amíg az öreg gondnok rájuk nem szólt. Az övéi közül való volt, ezért a nagyszájú is visszafogta magát. Kissrácként nem volt nagy focista, csak gyenge közepes, de aznap megtáltosodott, öt gólt rúgott a hétből. Eközben csak kettőt kaptak. Amikor már tudták, hogy menniük kell a következő órára, a nagyszájú felrúgta. Nem volt nála a labda, a táskájáért ment volna, ezért különösen nyílt volt az agresszió. Emellett nem lehetett elmenni. Nadrágja, amiben nem lett volna szabad fociznia, mert még nem volt szakadt, felhasadt. Térde vérzett. Legszívesebben rávetette volna magát a másikra, de csak ennyit mondott:
– Ennyire vagytok jók.
Aztán még hozzátett két szót, amitől megfagyott a levegő. Amit mondott, az adott kontextusban nagyot ütött. Most az egyszer nem őt alázták meg, hanem ő tiporta sárba a büszkeségüket. Csak a gondnok akadályozta meg a tömegverekedést. A barátai ünnepelték bátorságáért, nagy érzés volt a középpontba kerülni, de ettől még tudta, hogy űzött vad lesz.
Szóval aznap, három hétnyi bujkálás és az ebédről való elkésés után készen állt arra, hogy levágja az utat. Álmában nem a vénasszonyok nyarának verőfényes napsütése volt, mint a valóságban, hanem szürkületi homály. A házak ablakai is sötétek, akárcsak a szemek, amik figyelik. Hallani vélte a rosszindulatú suttogást, amit a láthatatlan lakosok szomszédjuknak adtak tovább:
„Jön már, jön, készüljetek!”
Aztán odaért ahhoz a házhoz, ahol a nagyszájú lakott. Nem mert oldalra nézni, előreszegett fejjel ment tovább. Már azt hitte, hogy megmenekült, mikor meghallotta a gúnyos kacajt.
„Látunk.”
Három fekete alak rajzott ki a düledező kerítés mögül, gyerekméretűek, mégsem gyerekek.
„Fuss, fiú, fuss!”
Futni kezdett, de a táska olyan nehéz volt. Eldobni nem lehet, akkor az övék lenne, azt nem hagyhatja. A kanyar után ott a házuk. Közel a megmenekülés, talán ötven méter. Azonban lába egyre nehezebb, ők pedig gyorsak, nagyon gyorsak. Tipikus álomtoposz ez, akárcsak a zuhanásélmény, ahogy felnőttként már tudja, de nagyon is valóságos. Valami ólomsúlyként húzza lefelé, mintha a gravitáció megsokszorozódott volna. Látja az ablakuk meleg, sárga fényét, valami árnyék is villan, talán az anyjáé. Olyan közel van, nagyon közel. De lába egyszer csak mintha beleragadna a földbe, egyáltalán nem tudja felemelni. A három alak is lelassul, de őket nem húzza vissza semmi, egyszerűen csak élvezik a félelmét. Arcukon ott van, nem verés jön, hanem valami sokkal rosszabb…
A végkifejletet, az álom végkifejletét sohasem tudta meg, most is, mint gyerekkorában felébredt, mielőtt a kezek elérték volna. A valóságban utolérték, nem sokkal a kanyar után. Hárman voltak, de nem a házból jöttek, hanem az iskola óta követték. Csak itt hitték el, hogy tényleg egyedül van. Ami történt, nem volt nagy ügy, a történelemben sokszor megesett hasonló. Megverték, de nem nagyon. Nappal volt, a környék ugyan elhagyatott, de a házakban voltak emberek. Ez visszafogta őket. Az iskolatáskáját elszedték tőle, és a nyelvkönyvét darabokra tépték. Közben viccelődtek, hogy mi ez, még vécépapírnak sem jó. A történelemkönyvét röhögve lóbálták előtte, az egyik, aki kicsit beszélte a nyelvét, gúnyolva olvasta: Hazánk története – Tankönyv a VI. osztály számára.

Részlet a Máglyatűz – a háború peremén című könyvből.