A birodalom végnapjai

„Lássuk be, van valami borzongatóan sejtelmes üzenete annak, amikor a saját létezését is tagadó globális szuperstruktúra kimondja azt, ami eddig abszolút tabunak számított, vagyis hogy Németország történelmi narratívái és politikai preferenciái, illetve e preferenciák nyomán választható lehetőségek korlátozottak. Nos, ez a magunkfajtáknak nem igazán új felismerés, és csak üdvözölni tudjuk, hogy a globális beszédhatalmi tér most diszkréten fellebbenti a fátylat egy eddig éppen általa »letakart« fontos kérdésről. Mert az írás címe is mintha inkább arra utalna, hogy az a korszak ért véget, kell, hogy véget érjen, amelyben Németország kényszerűen »kis országként« kellett hogy viselkedjen.

Most már csak azt az apróságot kellene tisztáznunk, hogy miért is kellett Németországnak kényszerűen »kis országként« viselkednie az elmúlt hetvennégy év során? És itt kénytelenek vagyunk kicsit érdesebben fogalmazni, mint Sophia Besch. Tehát, ne szépítsük: a harmadik, birodalmi Németországot legyőző globális szuperstruktúra sem akkor, 1945-ben, sem azóta nem számolt el azzal a nem egészen jelentéktelen összefüggéssel, hogy a tudta, beleegyezése, sőt, mint az 1938-as Anschluss és aztán ugyanannak az évnek az őszén Münchenben Csehszlovákia felszámolásáról szóló egyezségből kiderül, kifejezett és aktív támogatása nélkül Hitler meg sem jelenhetett volna a színen. Vagyis hogy a Harmadik Birodalmat maga ez a globális szuperstruktúra hozta létre, vagy legalábbis ő maga provokálta ki megszületését. Hogy aztán professzionális látványtechnikai tűzijátékok közepette totálisan megsemmisítse, s létrehozásának »bűnéért« a lehető legnagyobb történelmi büntetést mérje az akkori német népre. Illetve annak azóta megszülető – pontosabban, mint látni fogjuk éppen hogy és éppen ezért egyre inkább »meg nem születő« – nemzedékeire.”