A forradalom felfalja gyermekeit

„A Budapest Pride szervezői soha nem tudták eldönteni rendezvényükről, hogy az egy önfeledt, vidám buli-e, amely a szabad szexualitás, a sokszínűség és az elfogadás ünnepe, vagy egy emberi jogi küzdelem olyan célokért, mint a melegházasság és az egynemű párok gyermekvállalása. Tőlünk nyugatra mindkét koncepciónak megvan a maga hagyománya – én pedig mind a bulizást, mind a polgárjogi harcot pártolom, ugyanis alapfeltételei egy élhető és szabad Magyarországnak.

A fentiek ellenére soha nem éreztem közösséget a budapesti meleg büszkeség napjával, a buli ugyanis minden évben izzadságszagú volt, nem őszinte, leginkább igénytelen technóban, továbbá szükségtelen és ízléstelen polgárpukkasztásban merült ki. A szivárványzászló alatt sűrű, tömött sorban vonultak a politikusok, akiknek ez az esemény kiváló alkalom volt a szavazatszerzésre, úgynevezett európaiságuk demonstrálására és egy újabb polgárháborús front megnyitására. Annyira elkötelezett harcosai voltak a melegek ügyének, hogy az év további háromszázhatvannégy napján úgy kerülték a témát, mint Tarlós István a Capella Cafét. Évente egyszer azonban menetrendszerűen beálltak a menetbe, hogy értésére adják a melegközösségnek: nincs itt semmi szükség homoszexuális és leszbikus politikusokra, hisz már így is kevés a parlamenti pozíció.

A melegeknek ezen a napon – ha már megrendezik büszkeségük menetét – pont azt kellene demonstrálniuk, hogy köpnek a politikusokra. Nem az évente egyszer nekik járó vizitet várják tőlük, hanem jogot és biztonságot: melegházasságot, örökbefogadást, törvény előtti egyenlőséget, meg olyan rendőrséget, amely megvédi az állampolgárokat, tekintet nélkül azok szexuális hovatartozására. Azt kellene a melegeknek ezen a napon demonstrálniuk, hogy felnőtt emberek, akik maguk intézik az ügyeiket, és kiállnak egymás mellett – ahogy New Yorkban, a melegjogi mozgalom hajnalán, amikor megelégelték a rendőri zaklatást és brutalitást, kimentek az utcára, és barikádokat emeltek: a meleg büszkeség valódi védvonalait. Magyarországon még a melegek jogaiért rendezett demonstrációt is a jól ismert kádári módon akarják megúszni azok, akik és akiknek azt létrehozták. Öntudatos homoszexuális művészeknek és sportolóknak kellene a menet élén állniuk, amelyben hús-vér melegeknek kellene vonulniuk, nem pedig baloldali politikai aktivistáknak ellenkező nemű élettársuk, házastársuk oldalán. Ez a nap a melegeké kellene legyen: vissza kellene adni nekik, és elvárni tőlük, hogy vegyék is vissza.

A meleg büszkeség menete két évtized alatt mindössze arra volt jó, hogy politikai üzenetét csírájában fojtsa el a hangládákból áradó dübörgés, egy újabb évre le legyenek tudva a melegjogok, és pár hétig legyen min szörnyülködnie a jobboldali sajtónak. A magyar melegaktivizmusnak nem lettek Harvey Milkjei: a Budapest Pride húsz év alatt sem politikai mozgalmat, sem politikusnemzedéket, sem politikai érdekérvényesítést nem termelt ki – nem csoda, hogy a gendermozgalom könnyedén foglalta el a hazai közéletnek ezt a stratégiai állását is.

Ahol nemrég még ha nem is nagy meggyőződéssel, de a szabadságjogokra, a klasszikus liberális értékekre hivatkoztak, ott most a szélsőséges politikai korrektség, a férfigyűlölő feminizmus és a gendertanszékeken tenyésztett gondolatrendőrség parancsol: döntésének értelmében Kiss Noémi feminista írónő nem szólalhat fel a Pride-on. Azért nem szólalhat fel, mert az ízlését és az erkölcsi érzékét sértette, hogy a New York-i divathét szervezői és közönsége szexuális objektumként kezelt egy tízéves transzvesztita kisfiút: ünnepelték, amint a dívaként viselkedő apró gyermek riszálja magát; amint megvallja alig formálódott szexusát. Kiss Noémi kifejezésre juttatta, hogy a transzipar – vagyis a hormonkezelések mögött álló gyógyszerlobbi, a műtéteket végző orvosok, a gyermekeket szexuálisan kihasználó divatcégek és stylistok, valamint a saját életmódját agresszívan propagáló genderszekta – lélektelenül és gátlástalanul használja azokat, akiket épp védelmeznie kellene.

Vita nincs, indoklás gyanánt nem állnak érvek, Kiss Noéminek nem jár több, mint a safe space-ek mélyéről feldübörgő cenzúra: »Mi nem szeretnénk tartalmi vitába bonyolódni, ám tiszteletben kell tartanunk, hogy a visszajelzések alapján ezek a megjegyzések LMBTQ embereket bántottak meg. Ezért sajnos úgy kellett döntenünk, hogy nem tudunk a június 8-ai megnyitónkon a beszédednek helyet adni.«

Miért is bonyolódnának tartalmi vitába? Mao, Pol Pot, Mussolini vagy Franco talán tartalmi vitába bonyolódott, ha valakinek nem tetszett valami? A tartalmi vita a civilizációnk alapja, ez a demokrácia fundamentuma, ebből fakad minden, ami a Nyugatot sikeressé és élhetővé teszi. Az autokráciáknak, a parancsuralmaknak, a totalitarizmusoknak természetesen nem kenyerük a tartalmi vita – ahogy a gendermozgalomnak sem: a biztonságos terek őreinek csakis az számít, ha megfelelően magas pozícióban sértődik meg valaki. Amint megvan az áldozati státus, már bárkit és bármit el lehet tiporni. Ez a mozgalom még nem győzött Magyarországon, de már most gőzerővel működteti véleménykrematóriumait. Még nem győzött, de ami csekély hatalma van, azt máris megragadja, hogy vita nélkül rekessze ki saját elvtársait. Isten óvjon mindnyájunkat, hogy ez az ideológia, amely az isztambuli egyezményben, a politikai korrektség kulturális diktátumaiban és a gendertanszékek áltudományos értekezéseiben fortyog, egy nap a főhatalomhoz férjen!

Ha eljön ez a kor, koncentrációs táborok nyílnak majd, ahol embereket operálnak, hormonkezelnek és programoznak át, vagy lőnek meszesgödörbe. »Ennek az elfajult és megveszett liberalizmusnak a végpontján egy genderfluid fekete törpe ül magányosan a tolószékében. Mindenki neki szolgál, szavai születésük pillanatában imává válnak. A kérdés: szégyen. A kétely büntetése: golyó általi halál. Ő a világ ura, a mi istenünk.«”