A melegeknek ezen a napon – ha már megrendezik büszkeségük menetét – pont azt kellene demonstrálniuk, hogy köpnek a politikusokra. Nem az évente egyszer nekik járó vizitet várják tőlük, hanem jogot és biztonságot: melegházasságot, örökbefogadást, törvény előtti egyenlőséget, meg olyan rendőrséget, amely megvédi az állampolgárokat, tekintet nélkül azok szexuális hovatartozására. Azt kellene a melegeknek ezen a napon demonstrálniuk, hogy felnőtt emberek, akik maguk intézik az ügyeiket, és kiállnak egymás mellett – ahogy New Yorkban, a melegjogi mozgalom hajnalán, amikor megelégelték a rendőri zaklatást és brutalitást, kimentek az utcára, és barikádokat emeltek: a meleg büszkeség valódi védvonalait. Magyarországon még a melegek jogaiért rendezett demonstrációt is a jól ismert kádári módon akarják megúszni azok, akik és akiknek azt létrehozták. Öntudatos homoszexuális művészeknek és sportolóknak kellene a menet élén állniuk, amelyben hús-vér melegeknek kellene vonulniuk, nem pedig baloldali politikai aktivistáknak ellenkező nemű élettársuk, házastársuk oldalán. Ez a nap a melegeké kellene legyen: vissza kellene adni nekik, és elvárni tőlük, hogy vegyék is vissza.
A meleg büszkeség menete két évtized alatt mindössze arra volt jó, hogy politikai üzenetét csírájában fojtsa el a hangládákból áradó dübörgés, egy újabb évre le legyenek tudva a melegjogok, és pár hétig legyen min szörnyülködnie a jobboldali sajtónak. A magyar melegaktivizmusnak nem lettek Harvey Milkjei: a Budapest Pride húsz év alatt sem politikai mozgalmat, sem politikusnemzedéket, sem politikai érdekérvényesítést nem termelt ki – nem csoda, hogy a gendermozgalom könnyedén foglalta el a hazai közéletnek ezt a stratégiai állását is.
Ahol nemrég még ha nem is nagy meggyőződéssel, de a szabadságjogokra, a klasszikus liberális értékekre hivatkoztak, ott most a szélsőséges politikai korrektség, a férfigyűlölő feminizmus és a gendertanszékeken tenyésztett gondolatrendőrség parancsol: döntésének értelmében Kiss Noémi feminista írónő nem szólalhat fel a Pride-on. Azért nem szólalhat fel, mert az ízlését és az erkölcsi érzékét sértette, hogy a New York-i divathét szervezői és közönsége szexuális objektumként kezelt egy tízéves transzvesztita kisfiút: ünnepelték, amint a dívaként viselkedő apró gyermek riszálja magát; amint megvallja alig formálódott szexusát. Kiss Noémi kifejezésre juttatta, hogy a transzipar – vagyis a hormonkezelések mögött álló gyógyszerlobbi, a műtéteket végző orvosok, a gyermekeket szexuálisan kihasználó divatcégek és stylistok, valamint a saját életmódját agresszívan propagáló genderszekta – lélektelenül és gátlástalanul használja azokat, akiket épp védelmeznie kellene.