Mennyit ér ma egy emberélet?

„Az influenza elleni oltással kezdődött. A háziorvos szerdán késő délután adta be, másnap már magas láza volt, és a kézfeje fölött megjelent egy véraláfutás. Visszament a doktornőhöz, aki megnyugtatta, hogy nincs semmi baj, menjen haza, és szedjen lázcsillapítót. Péntek reggel már nagyon erős ízületi fájdalmai voltak, nehezen kapott levegőt. Az ízületi fájdalmak miatt a reumatológushoz indult, a rendelőintézetbe még a saját lábán ment be. Fájdalomcsillapítót kapott, és mivel a doktornő látta, hogy nagy a baj, megpróbálta elhelyezni kórházi osztályon, ám helyhiányra hivatkozva nem fogadták. Így aztán a doktornő elküldte az akkorra már járni is alig tudó beteget azzal, hogy hétfőn menjen el a belgyógyászatra. A földszintig jutottunk az épületben, akkor már az egyébként – hetvenhat éves kora ellenére is – életerős, sportos anyukám annyira rosszul volt, hogy azt kérte, hívjam a mentőket. (A háziorvos – rendelési időn kívül – elérhetetlen volt.) Egészségügyi intézménybe nem jönnek ki, keressek egy orvost, aki ellátja – hangzott a válasz. Nagy nehezen sikerült keríteni egy doktornőt, aki vérnyomást mért, EKG-t készített, de nem mondott semmit, nem adott gyógyszert, látszott, hogy fogalma sincs, mi lehet a baj, pedig részletesen beszámoltunk neki az oltásról, a lázról, a légzési nehézségekről. Írt egy papírt, és elküldött minket a legközelebbi sürgősségi osztályra, a honvédkórházba.

A csarnoknyi méretű teremben iszonyatos a huzat, a hideg. Január van, kint napok óta kemény fagy. A betegfelvételen annyit kérdeznek, van-e jogosultságunk, mármint katonai múlt, rangfokozat. És ha nincs, miért ide jöttünk. További instrukciót – azonkívül, hogy várjunk, majd szólítanak – nem kapunk. Leülünk, várunk, anyukám nagyon rosszul érzi magát, alig tud nyelni, a beszédét nehezen érteni. Kerítünk egy tolószéket, de abban sem jó, mindene fáj. Kétórás várakozás után mondják a nevét. Végre! – sóhajtunk fel. Mint később kiderül, megkönnyebbülésre semmi ok. Ez csak elővizsgálat – vérnyomásmérés, vérvétel –, ez alapján sorolják be, mennyire sürgős esetről van szó, az orvosi ellátás csak ezután következik. Addig pedig nincs más teendő, mint várni megint. Eltelik egy óra, két óra, három óra, még mindig nem szólítanak. Közben sorra hívnak be olyan betegeket, akik később érkeztek nálunk. A mentők egymás után hozzák be az újabb betegeket, már az ülőhelyek is elfogynak. Miközben a mellékhelyiségbe kitámogatom anyukámat, valaki beleül az ő tolókocsijába, hiába kérünk másikat, nincs. Telik az idő, még mindig nem szólítanak. Anyukám ájulásközeli állapotba kerül. Szólunk, hogy nagyon rosszul van, csináljanak valamit. Itt mindenki rosszul van – hangzik a cinikus válasz. Akkor legalább adjanak tolókocsit. Nincs. Akkor infúziót. Mégis hogy képzeljük? Öt órája várunk, már én is rosszul vagyok, pedig semmi bajom nem volt, amikor bejöttem. Itt tíz-tizenkét órát is kell várni – kiabálja a felvételi pultnál ülő nő, látszik, hogy elege van az egészből, menne már ő is haza. Megkérdezem a mellettem ülő nőt, mióta vár. Hat órája; szívinfarktus gyanújával hozták be. Az egyik távolabb ülő beteg már tíz órája itt van, vidékről jött, még mindig nem látták el. A múltkor is ide hozták, várakozás közben elájult, felrepedt a feje, agyrázkódást kapott – panaszolja egy férfi.

Kétségbeesésünkben telefonon végighívjuk minden orvos ismerősünket, segítsenek, ajánljanak valakit, hova, kihez forduljunk. Pár évvel ezelőtt akár öt jó belgyógyászt is tudott volna ajánlani – mondja egyikük –, ám azóta mindenki külföldre ment. Ennél hasznosabb választ senkitől sem kapunk. Már hat órája várunk, és még mindig nem történt semmi. A műszakvezetőtől azt az információt kapjuk, hogy anyukám állapota nem súlyos, és még minimum két-három órát kell itt ülnünk. Menjünk haza, nem bírja tovább – kérlel anyukám. Bár eddig én tartottam vissza őt azzal, hogy most már biztosan ránk kerül a sor, már én sem látom értelmét, hogy további órákat várakozzunk. Húsz perc alatt hazaérünk, kihívom a mentőt. Sofőr és mentőápoló érkezik, orvos nincs velük. A mentőápoló aznap elsőként kimondja, ez súlyos allergiás reakció. Be van dagadva a nyelve, azért nem érteni a beszédét. Leviszik anyukámat a mentőkocsiba, én is velük megyek, kérem, hogy ne a honvédba vigyenek. A honvéd sajnos ilyen, mondja a mentős, oda nem szabad menni, pénteken és hét végén különösen nem. A Szent Imre Kórházba szállítanak, ahol azonnal vizsgálni kezdik anyukámat. Hiába, későn értünk oda, elveszti az eszméletét, a vizsgálóasztalon megáll a szíve. Kétszer még sikerül újraéleszteni, harmadszorra már nem. Lélegeztetni sem tudtuk, annyira görcsösek voltak az izmai – sajnálkozik az orvos. (...)

Édesanyám halála után több állami vezetőtől is kaptam gyásztáviratot, mert anyukám, Vathy Zsuzsa (vagy ahogy apukám, Lázár Ervin meséiben szerepelt: Vacskamati) József Attila- és Márai-díjas íróként tagja volt a Magyar Írószövetségnek és a Magyar Művészeti Akadémiának is. Azt írták, nagy veszteség, hogy anyukám nincs már. Nem tudom, hogy nekik mekkora veszteség, de azt tudom, hogy az állami vezetők soron kívül és kiemelt egészségügyi ellátást kapnak többek között a honvédkórházban. Nekik biztosan nem kell 10-12 órát várakozniuk a sürgősségi osztályokon, és nem küldözgetik őket életveszélyes állapotban egyik helyről a másikra.”