„A családon belüli erőszak megengedhetetlen. Senki nem alkalmazhat sem fizikai, sem egyéb erőszakot a másikkal szemben. Semmilyen formában. Ha olyan családban fordul elő bántalmazás, ahol gyerekek is vannak, és ők tanúi az erőszaknak, a gyerekeket akkor is áldozatnak tekintjük, ha egyébként senki nem nyúlt hozzájuk egy ujjal sem. Azért teszünk így, mert tudjuk, hogy egy gyereknek látni, megtapasztalni az általa szeretett személyek közötti erőszakot, komoly traumát jelent.
Ha a gyerekek a nappaliban ülnek, és nézik a tévét, a konyhában pedig a szülők dulakodnak, verekednek, kiabálnak, a gyerekek csak látszólag nem részesei a történetnek. Valójában pontosan leveszik, hogy mi zajlik. Ugyanúgy, ahogy azt is leveszik, ha a szüleik nem a konyhában harapják át egymás torkát, hanem a különböző médiafelületeken.
Hogy miért tesz úgy mégis a nappaliban tévéző gyerek, mintha semmi másról nem venne tudomást, mint a tévéprogram? Hát, mert védi magát, és védi a szüleit. Védi magát attól, hogy szembesülnie kelljen a szülei gyarlóságával, erőszakosságával, rosszabbik énjével. És védi a szüleit, hogy később is fel tudjon nézni rájuk, hogy maradjon még benne elfogadás és tisztelet feléjük, és persze azért, hogy ne féljen annyira attól: legközelebb már vele fognak ugyanígy viselkedni, ahogyan most egymással.”