„A fiam nemrég eltörte a karját. Nincs ebben semmi különösebben meglepő, mint minden rendes gyerek, ő is esik-kel, napjában többször is. Ezúttal a szokottnál nagyobbra sikeredett a baj, a csontja bánta. A krokodilkönnyek felszárítása után így adta magát a feladat: orvoshoz kell menni.
Nagyjából ekkor lett úrrá rajtam a jeges rémület. Január elseje volt, délelőtt. Magam elé képzeltem a János kórház traumatológiai ügyeletét a szilveszteri delíriumos őrület pillanataiban, lelki szemeim előtt pedig azonnal petárdák által cafatokra szaggatott extremitások, jobb híján egymás hegyére-hátára hányt részegek és pezsgősüvegszilánkok okozta horrorisztikus sérülések kezdtek el peregni. Nem volt nehéz elképzelnem a helyszínt, nem sokkal korábban magam is jártam arra, szintén csonttöréssel. Akkor mondjuk nem volt szilveszter, így leginkább vérző fejű, feltűnően dezorientált idősekkel volt tele a váró. Köztük csak egy-egy pillanatra tűnt fel az agyonhajszolt, és ebbe egyszer és mindenkorra belefásult, a rendszer által közönyössé tett egészségügyi munkaerő. S ha feltűntek is a fehér köpenyesek, a betegekkel akkor sem nagyon törődtek – muszáj volt arra koncentrálniuk, hogy a műszak végéig elvergődjenek valahogy, emberekkel foglalkozni már nem maradt energiájuk.
Mire mindezt végiggondoltam, már az autóban ültünk, úton a kórház felé. Mégis inkább félrehúzódtam, és tárcsáztam az első magánrendelőt, ami szembejött az interneten. »Igen, uram. Most rögtön, uram. Várjuk, uram. Kérem, uram.« Így foglalható össze, amit akkor a telefonban hallottam. Ami pedig ezután következett: mészárszék helyett dizájnerbútorok és fényes márvány, félnapos várakozás helyett azonnali ellátás, kiszolgáltatottság helyett odafigyelés, letaglózó érzéketlenség helyett pontos, szakszerű, részletes tájékoztatás. Vizsgálat, röntgen, gipszelés, terápiás tanácsadás, kockázatok és mellékhatások – mindez flottul, kedvesen, nagyjából fél óra alatt. Írja alá itt és itt, elérhetőségünk ez és ez, hívjon bármikor. – Így is lehet ezt – gondoltam magamban –, már ha nem egy darab húsként, hanem fizetővendégként kezelik az embert.”