*
A nádori nyári lak, ahol Krúdy élt, alkotott, s ahol a tegnapok ködlovagjai találkoztak, ma már nem áll. Mielőtt a villát elsodorta volna a háború, „merkantil-érzékű bérlők” múzeum helyett pólóklubot nyitottak az épületben, ahol a szellem előkelőségeinek többé nem volt helyük, csak a pénzarisztokrácia aranyifjainak.
Vajon emlékeznek-e Szent Margitra, a nyulakra és az énekesmadarakra, Toldi Miklósra és az ő Piroskájára, József nádorra, Arany Jánosra és Krúdy Gyulára mindazok, akik ormótlan teniszstadiont álmodtak a Margitszigetre, Budapest édenkertjébe?
Az álmot tettek követték: az Országgyűlés kedden egy füst alatt megtartotta a beruházásról rendelkező törvényjavaslat vitáját és a szavazást is – gondolom, minden képviselő tüzetesen átolvasta az előterjesztést és megfontolt döntést hozott a jogbiztonság nagyobb dicsőségére. A tervezők, a műszaki bürokraták, a „beruházók”, a „fejlesztők” – akik semmit sem fejlesztenek, de ész nélkül lebetonoztatnak minden szabad zöldterületet – és a „kivitelezők”, dörzsölhetik a tenyerüket: embertelen léptékű és életidegen szabványaikkal, műanyag-alumínium-füstüveg képzeletükkel szemben tehetetlenek vagyunk. Alkotásuk évtizedekre meghatározza a Margitsziget arculatát. Nem adok húsz évet, és ez a stadionszörny ugyanolyan lepusztulttá válik, mint bármely kortárs épület – és akkor újra kezdődik az egész elölről: vanitatum vanitas.
Ha megépül ez a sport-Bastille, tizennégyezer négyzetméteres területen huszonhatméter magas vörhenyes sebet ejt a szigeten, amely a maga nemében olyan egyedülálló tünemény, mint Manhattan Central Parkja.