„A berlini fal ledőlése után a közép-európai társadalmak, amelyekben oly sokáig megállt az idő, egy újfajta mentális és lelki tájképet fedeztek fel Nyugaton: a posztmodernitásét. A globalizáció folyamata leértékelte a hazaszeretetet, amit az egoizmussal azonosítottak – immár világpolgárnak kellett lenni. A globalizációhoz egy univerzalista világkép társult, amely az identitásokat otrombának, elzárkózónak vagy pusztán folklorikusnak tartotta. A hősök tiszteletét és általában véve a heroizmust a múlttal azonosították. A kereszténység, a keresztény elvek által vezérelt társadalom letűnt. A közerkölcsöknek ezután az egyéni szabadság kívánalmaira és a technikai lehetőségekre kellett válaszolniuk: ebből fakadtak az úgynevezett társadalmi reformok. Ezek és más újfajta bizonyosságok az eljövendő háborúk elutasításának, a piacgazdaságnak, az ideológiákban való csalódásnak és a globalizációval járó kozmopolitizmusnak a talaján öltöttek formát.
A második világháború óta Európa mentális tájképe teljesen megváltozott. Márpedig a közép-európai országok féltve őrzik fenyegetett identitásaikat. Miután megszabadultak a kommunista totalitarizmustól, szeretnék levonni a tanulságokat a történelemből, és megőrizni azoknak a hősöknek az emlékét, akikről azelőtt beszélni sem lehetett. Nem tűrik el, hogy a globalizáció tönkretegye a kultúrájukat, hiszen csupán erre támaszkodhattak az elnyomás idején. A valláshoz is jobban kötődnek nálunk: ők inkább a mártírságot élték meg ezen a téren, mi a hanyatlást. Másképp mondva: mikor a századfordulón szembesültek a nyugat-európaiak posztmodern mentalitásával, értetlenség és elutasítás kavargott bennük.
Egy másik tényezőt is figyelembe kell vennünk. A közös intézményeket működtető Nyugat-Európa meglepetten észleli a visszatérők »elmaradott« mentalitását, és nem is próbálja megérteni őket, azon pedig főleg nem tűnődik el, hogy esetleg tanulhatna-e valamit tőlük. Nyugat-Európa a haladás élére képzeli magát, és felajánlja segítségét a közép-európai népeknek, hogy megszabadítsa őket ósdi vonásaiktól. Amikor pedig óhatatlanul elutasításba ütközik, dühbe gurul. Nyugat-Európa hozzáállása Közép-Európához így foglalható össze: »mi mindent megteszünk, hogy felemeljünk benneteket, hatalmas összegeket költünk rátok, borzasztó hálátlanok vagytok hát, hogy nem fogadjátok el a direktíváinkat«. A Nyugat húsz éve megvetéssel és undorral fordul Közép-Európa felé. Ez a migránsválság kapcsán is megmutatkozott: a Nyugat erkölcsi leckéket ad Közép-Európának, hogy hogyan kellene élnie, példaként állítja elé Németországot, ami szélesre tárta a kapuit. A közép-európai társadalmak számára azonban a multikulturalizmus nem egy erkölcsi elv, hanem kártékony önmegtagadás. Nyugat- és Közép-Európa egyaránt a számukra fontos európai értékekről beszélnek, ám ezek az értékek nem azonosak. Nyugat-Európa a multikulturalizmust, az univerzalizmust, a globalizációt, a piacgazdaságot tartja tiszteletben, míg Közép-Európa a kulturális identitásra, a lelkiségre, a heroizmusra gondol. Alig is érthetik meg egymást.