Ungár Péter a Reakcióban: Az Európai Parlament kontraszelektált társaság
Mi lesz az LMP-vel a Csárdi-ügy után? Mit gondol Magyar Péterről és rajongóiról? Merre tovább, zöldmozgalom? Mi várható az amerikai elnökválasztáson?
Lehet, hogy a keresztény értelmiség és a „parasztság” nyitottabb társadalomban él, mint a sajátjain kívül mit sem ismerő, Vajda Mihály-féle értelmiségi zárt körök.
A jobbágy mentalitású, paraszti magyar tömegek nem képesek az önálló és felvilágosult közéletre Vajda Mihály baloldali filozófus és értelmiségi szerint, akinek Szög a zsákból című, önéletrajzi kötetéből kiderül, hogy érzésből felismeri a sajátjait, a szabad és független, belpesti értelmiségit, hiszen a Lukács-óvoda még erre is képes.
Hogy ezek a körök tényleg mennyire belterjesek, arról egy nyugat-magyarországi származású, szociológia szakon végzett, de a népi kultúrával foglalkozó ismerősöm mesélt egyszer.
Az illető a kilencvenes évek második felében járt egyetemre, az ELTE-re, ahová szociológiára felvételizett. Ha egy másik nagyváros szociológia szakjára ment volna, jobban jár; és akkor is, ha az ELTE-n más szakot választ, például – mint később megjegyezte – a néprajzot. De az ELTE és a szociológia együtt: nem akárkiknek való. Éreztették is ezt vele, úgy, ahogy Vajda Mihály megjegyezte valakinek a társaságban, hogy érzi rajta, csak úgy, hogy nem közülük való, még ha velük tart is.
Olybá tűnt, hogy a szociológia szakon nem a tanulmányi eredmény volt az első, hanem – horribile dictu – a származás. Illető ismerősömnek olyan érzése volt végig, mintha kiváltságos családok gyermekeit várnák elsősorban a szakra, ő pedig csak tévedésből nyert felvételt, kénytelen-kelletlen engedték be a szakra. A vidéki nagyváros naiv lánya csak nézett nagyot, amikor a családkutatás szemináriumon csoporttársai saját családjuk dicső, ősi múltjával álltak elő és családjaik összefonódásain nevetgéltek. A vidéki lányt – lett légyen városi vagy sem – kinézték. Meglett ugyan a szociológia diplomája, de hamar rájött: inkább néprajzra kellett volna mennie. Az illető azóta hét óceánon túl van, itt hagyta az értelmiség zárt köreit.
Ne legyünk persze igazságtalanok:
Ez kikerülhetetlen. De a belterjességnek is vannak szintjei és vállalhatatlan megnyilvánulásai.
Vajda Mihály nem csak a parasztságot ismeri félre, és beszél egyoldalú módon a magyar aljanép jobbágymentalitásáról, hanem az értelmiséget is. Könnyű egyébként főállású értelmiségiként számon kérni másokon a széles látókört és a műveltséget, valamint jobbágy-mentalitással vádolni őket.
A főállású értelmiségi főállásban művelődik, a dolgozó munkás, a dolgozó paraszt, a dolgozó vállalkozó és a tisztes szakmával rendelkező, dolgozó, polgári – igen! – értelmiségi (például tanár) pedig munka után.
Olyan ez, mint a szegény asszony két fillérje a Bibliában: többet ér a nagyobb önfeláldozást jelentő két két fillér, mint a gazdagok aranyai. Az is igaz, a premodern társadalmi rendben nem hiába volt teljesen egyértelmű, hogy a szellemi munkát végző papságot a nép látja el anyagi javakkal, hogy főállásban tudjon szellemiekkel, lelkiekkel és a lelkek megmentésével foglalkozni, de hát a mai, baloldali értelmiség számára ez a transzparencia felháborítóan átlátható lenne.
A magyar parasztság ugyanis hagyományosan leginkább nem jobbágymentalitású volt, hanem például
Vajda nyilván a jobbágymentalitásnak tekinti, hogy az egyébként a Horthy-kor neobarokk társadalmát egyáltalán nem feltétlen kedvelő parasztság mit sem kért a kommunizmusból – szerintünk ez évszázados, évezredes értékrendbeli szilárdságnak köszönhető.
És a józan önérdekkövetésnek, ami ugye felvilágosult erény, ha a városi szolgáltatóiparról van szó, de ezek szerint ha az egykori, vidéki parasztság józan önérdekkövetéséről van szó, akkor az nem felvilágosult, polgári erény, hanem beszűkült provincializmus.
A hagyományos parasztság ugyanis igencsak örült volna egy földosztásnak, amit megváltásként várt – a kommunisták viszont földosztásra csak taktikailag játszottak, igazából ők nem adni akartak földet a parasztnak, hanem elvenni tőle. Az márpedig nem járja, ha a parasztság évszázados gondját nem megoldják, hanem fokozzák – mégpedig a „munkás-paraszt” kormány. A parasztság magyarán több saját tulajdont szeretett volna, és önfenntartást, öngondoskodást. Ami ugye megint csak felvilágosult, polgári erénynek van eladva – paraszti kiadásban azonban minden bizonnyal a történelmi haladás kerékkötésének és szűklátókörűségnek nevezik.
A hagyományos parasztság, de még a mai, józan falusi ember is elsősorban azt szeretné, ha békén hagynák. Hagynák élni, a többit ő megoldja. Mivel a modern korban élünk, az ingyenes egészségügyet és az ingyenes oktatást nem fogja visszautasítani, sőt. De eszébe se jut az a baromság például, ami a felvilágosult, önérdekkövető, önellátó városi tömegeknek igen: hogy a közterület-fenntartó legyen szíves eltakarítani ősszel a leveleket, télen a havat a háza előtt az útról. Azt ugyanis megcsinálja ő maga, aki pedig nem, az egy lusta, trehány disznó.
A belpesti értelmiség, miközben szellemi függetlenséget képmutat, sokkal inkább függ az államtól, mint a parasztság,
És eközben elvárja, hogy a szellemi függetlenséget, az értelmiségi „szabadon lebegést” anyagilag (és akár ellátásban) az állam biztosítsa. Mintha csak a feudális vagy kapitalista anyagi érdekek lennének a szabadon lebegés és a széles horizont akadályai, az állami függés nem.
A hagyományos, szabad parasztságot, és nyomában a mai, vidéki embert lehet, hogy tényleg csak mérsékelten érdeklik a világ nagy problémái – de hát azok nem is az ő dolgai. Őt a saját ügye és a belátható, helyi közösség érdekli. Elvégre azért még tenni is tud valamit, többet, mint az észak-koreai rezsim lebontásáért, az afrikai éhezés ellen vagy a globális felmelegedés ellen. Főleg nem fogja megoldani a mexikói drogmaffia és az amerikai rozsdaövezet problémáját, és Putyint sem tudja leváltani.
Az egyszeri magyar, aki a saját horizontjáig lát és addig tesz valamit, valószínű sikeresebb lesz a saját célkitűzésében, mint a Vajda Mihály-félék az ország és a világ megváltásában. Emellett pedig termel, és eteti – saját magán túl a Vajda Mihályokat is.
Ha persze értelmiségnek csak a felvilágosult, baloldali, világmegváltó, kritikai értelmiséget nevezhetjük, akkor tényleg ők az egyetlen értelmiségi társaság széles e országban. Ha azonban értelmiség a szellem embere, aki a munkáján túl még kicsit foglalkozik mással is, szóval a hétköznapi értelemben vett értelmiség az kicsit szélesebb, mint a Vajda-körök világa. Nem csak arról van szó, hogy régen a falusi értelmiség – a jegyző, a tanító és a pap – nem épp a Vajda-körök ideáiért küzdöttek, hanem gyakran épp azok ellen.
Hanem arról, hogy Vajdáéknak valószínűleg fogalma sincs, milyen pezsgő lelki-szellemi élet folyik a keresztény ifjúsági közösségek és különböző mozgalmak színes világában. Ezekben is bőven van belterjesség amúgy. Csak például a budai keresztény értelmiségi körök nem fognak bicskanyitogatóan lenéző megjegyzéseket tenni valamiféle jobbágymentalitású magyarokra. Az érdeklődő kívülállót pedig örömmel fogadják, nem lenéző fenntartásokkal. És ezek a körök sokkal többet tudnak a vidékről és parasztságról, mint Vajda Mihályék. Lehet, hogy nem eleget, de határozottan többet.
És végül: lehet, hogy az országszerte jelenlévő keresztény és/vagy konzervatív értelmiség és a „parasztság” nyitottabb társadalomban él, mint a saját körein kívül mit sem ismerő, Vajda Mihály-féle belvárosi értelmiségi zárt körök. Úgy tűnik, utóbbiak a sorosi-popperi zárt társadalom mintapéldái lettek.