Kifeketítés

„Biztos sokaknak megvan még a klasszikus vicc a szocializmus idejéből, amelyben az amerikai kém mindenáron bizonyítani akarja az orosz bázison, hogy ő is a szovjet haza szülötte. Ennek érdekében töméntelen vodkát iszik, egy szál ingben szaladgál a kőkemény fagyban, de csak nem győzi meg az ellenséget. Végül kétségbeesetten kérdezi, hogy mégis miért a gyanakvás. Mire a válasz: hát tudod, Igor, Oroszországban elég ritkák a négerek… Ahogy a klasszikus ókori mítoszokban is. És hogy miért jutott eszembe ez a poros tréfa? Nemrég járta be a világsajtót a hír, hogy a BBC és a Netflix új, közös sorozatában, amely Trója bukását mutatja be, Akhilleuszt, Patrokloszt és Zeuszt fekete színészek alakítják majd. A görögök máris fel vannak háborodva. Joggal.

A progresszió és az emancipáció lángjának őrzői, a tolerancia kérlelhetetlen dementorai láthatóan régóta elfeledkeztek arról, hogy a szociális egyenlőtlenségek rendbe rakása, a lecsúszottak ügyének felkarolása terén továbbra is bőven akadna tennivaló. Tényleg, látott valaki mostanában elkötelezett baloldali mozgalmárt, aki az egyre inkább leszakadó és magára maradó amerikai fehér munkásokért szót emel? Ehelyett az tűnik fel, hogy a politikai korrektség fotelkomisszárjai a görög–zsidó–keresztény kulturális hagyaték, valamint az európai és amerikai irodalmi kánon erőszakos újraírásán és utólagos »felszabadításán« fáradoznak nem szűnő lelkesedéssel.

Az izzadságszagú igyekezetnek már számos klasszikus regény és alkotás került a célkeresztjébe. Kikezdték Mark Twain Huckleberry Finnjét és Harper Lee Ne bántsátok a feketerigót! című regényét is, mert sokszor bukkan fel bennük a néger szó. Friss hír, hogy Bizet Carmen című operájának a végét is átírják egy előadás apropóján úgy, hogy a címszereplő cigány lány lövi le a rá támadó Don Josét – ezzel kívánják felhívni a figyelmet a nők elleni erőszak kérdésére.”