„Rendkívül erőteljes filmdráma a Három óriásplakát Ebbing határában, melynek árnyalt, szerethető és nagyon valóságos karakterei az új évezred legégetőbb problémáiba sodródnak, és melynek fojtogató légkörét korunk drámaíró csodagyereke, az író-rendező Martin McDonagh ezúttal is a tőle megszokott fekete humorral, iróniával és gúnnyal fűszerezi. Ez ugyanakkor egy nyíltan politizáló film, mégpedig a szó legjobb értelmében: számos társadalmi kérdésben foglal egyértelműen állást, vagy árnyalja a napjainkban uralkodó szélsőséges narratívákat. Elkeserítő belegondolni, hogy a filmet megtekintő milliók, akik képesek azonosulni akár az eutanáziával, akár a fegyvertartással, ugyanakkor hajlandóak megérteni úgy az amerikai rendőrök, mint az amerikai feketék helyzetét, s akik számára a moziban ülve nem kérdés, hogy a szólásszabadság egy elképesztően fontos jog, a film után hazamennek, bekapcsolják a tévét, és önfeledten szurkolnak a politikai reality valamelyik hősének, hogy riválisánál gyorsabban pörgesse a péniszét, miközben dühödten vitatják el a mellettük ülő személy szabad szólásának vagy méltóságteljes halálának jogát.
Amint véget ér a film, kezdődik a közéleti hazugságshow, és mindazt, amivel a nézők a moziban gond nélkül azonosultak, már le is cserélték a legprimitívebb, egybites válaszokra. Martin McDonagh arra tesz kísérletet, hogy kellő árnyaltsággal mutasson be húsba vágó problémákat, eltérő szempontokból tegyen átélhetővé közéleti dilemmákat, így ahelyett, hogy egy jól fésült és tudálékos, de maradéktalanul érdektelen és semmilyen Azurák Csaba magyarázná el a világot a filmvászonról, a néző progresszív, humánus és kifinomultan intelligens tartalommal szembesül.
A Három óriásplakát Ebbing határában nagyon árnyalt választ ad a világot a patriarchátus fogalmával magyarázó, és a #Me too mozgalom kötelékében egyre inkább megvaduló feministák agresszív nyomulására: a nők nem áldozatok, hanem sokfélék – akár egyetlen nő. A Frances McDormand által nagyszerűen játszott Mildred alakjában az elnyomó ősanya, a félresiklott házasságában felsértett feleség és a meggyilkolt tinilány bosszúszomjas anyja elragadó ötvözetet alkotva feszül. McDonagh pontosan érti és mutatja meg a genderidelógia kohóinak tüzét hevítő sérelmeket, ugyanakkor minden igyekezetével árnyalja a problémát, és humanizálja annak a filmvásznon feltárt körülményeit. Érvel a bosszú, és hitet tesz a megbocsájtás mellett – s ezt a látszólagos ellentmondást hőseinek jellemfejlődésébe ágyazva oldja fel. Nem tagadja le a nőket ért bántalmazásokat, de melléjük rendel egy lelkileg megnyomorított fiúgyermeket, egy nőhöz jutni képtelen, hímnemű törpét és egy halálos beteg rendőrt, aki hivatását még a sír peremén billegve sem adja fel.