A demokrácia ünnepe

„Április nyolcadika: választásra készülődik Magyarország. A demokrácia ünnepére, ahogy mondják. A küzdelem egyenlőtlennek tűnik, és az is. Az egyik oldalon a politikai élet minden fórumát – az intézményeket, a sajtót, a parlamentet – uraló, állammal egybenőtt monolit tömb, a másik oldalon – valójában nem egy oldal ez, persze – az egymással marakodó, a hatalom által minden lehetséges módon gáncsolt ellenzék. Április nyolcadika: 1990-ben. És 2018-ban. Huszonnyolc évvel az első szabad választás második fordulója után ismét urnákhoz járul a magyar, a választás tétje pedig ugyanúgy történelmi, de éppenséggel fordított: a kérdés ugyanis az, hogy végleg visszatérünk-e a rendszerváltás előtti állapotokhoz, konfirmálva az elmúlt nyolc év (igen, ismét elmúlt nyolc) ámokfutását.

Akkor voltak már ellenzéki hangok, és voltak már független médiumok: most még vannak ellenzéki hangok és még vannak független médiumok. Most még mindenki, akinek kedve van hozzá, szabadon utánanézhet, hogy mi is a Fidesz nyolcéves országlásának mérlege. Belenézhet mindenki a saját pénztárcájába, aztán nagyjából azzal kapcsolatban is képbe kerülhet, ha utánanéz, hogy a Fidesz közelében lévő embereknek mi vándorolt a pénztárcájába. A nagy része le lett írva, el lett mondva, fel lett rajzolva, el lett mesélve. Mindenki elmehet körülnézni Felcsútra is, kisvonatozni a családdal, megcsodálni az impozáns stadiont a miniszterelnök úr hátsó kertjében, amelyről épp a minap közölt hosszú anyagot a brit The Guardian. Még onnan is a csodájára járnak! Mármint nem a stadionnak, hanem annak, hogy a kormányzat a kormányfő személyes passzióját kielégítve mennyi közpénzt öntött bele a magyar futballba – látványos eredmény nélkül.”