Parasztok és zsidók, avagy etűd az integrációra

„A lenézés alapja a rajtakapott cseléd dühe. Aki itt valóban szolgalelkű, aki úgy érzik, hogy mindenáron engedelmeskedni kell, azok a magyarországi kommunista világmegváltók.

Ők nem a természet, hanem hol Lenin, hol Sztálin vagy bármely véreskezű, gyilkos rablóvezér kénye-kedvének engedelmeskedtek. Azt csak belvárosi szatócsok és uzsorások találhatják ki, egy »paraszt« soha, hogy gumipitypangot kell termeszteni, vagy gyapotot a Hortobágyon és hogy a Szovjet mezőgazdaság felsőbbrendű.

És ebben – állításaikkal ellentétben – nem volt más racionalitás, mint a született szolga ájult úr-tisztelete. A diktátorok lakájai között pedig tömegével találhattunk – mi parasztok – belvárosi, egyetemi értelmiségieket, sikertelen és tehetségtelen költőket és írókat, valamint haladó, vallásukat és életmódjukat megtagadó (ex)zsidókat, azaz a Vajdákat. Mi több, a legtöbbjük az volt.

Ők voltak azok, akik hűséges kutyatekintettel még annak a gazdának a kezét is megnyalták, aki éppen akasztotta őket. Ők álltak és állnak át az egyik ostoba ideológiától a másikig, ha uraik azt várták tőlük. A humanizmusuk vérfürdőbe torkollott ahányszor külső, barbár uraik hatalomhoz juttatták őket, mert a szolgából lesz a legrosszabb úr. És így lettek – mint Vajda is – kommunistából liberálisok, mert szolgai szellemük képtelen saját, önálló utat találni a világ megértéséhez és magyarázatához.”