Várakozás

„A tetszik kultúrájában élünk. Ebben az igében sok minden benne foglaltatik – az is, hogy nem tehetünk igazán arról, mit tartunk tetszetősnek. Megtörténik velünk az üveggyöngy játék anélkül, hogy a káprázaton túlra hatolnánk, aztán ellépünk tőle, mielőtt megismernénk vagy felismernénk vonzódásunk tárgyát. A tetszelgés ezért, különösen a közösségi média korában, iparággá vált: hogyan gyűjtsünk még több csodálatot, miképpen vehetnénk rá embertársainkat még egy kattintásra, mintegy akaratunkon kívül. Eladni szeretnénk, legfőképpen magunkat, és ebben talán a Facebook csak újabb terepét nyitotta annak az igyekezetnek, ami évezredek óta sajátunk. Lájkvadászunk.

Olaszországi utazása idején, 1937-ben Albert Camus, lenyűgözve a középkor »firenzei primitívjeinek« perspektívát még kevésbé ismerő képeitől, ezt írta naplójába: »[…] már elfelejtettük, hogyan kell meglátni egy arc lényegét. Mi már nem nézzük kortársainkat, csak azt fürkésszük bennük, ami eligazít felőlük«. Majd pár bejegyzéssel később a tetszeni akarásról elmélkedve megjegyezte: »Valahányszor engedünk (engedek) a hívságoknak, valahányszor azért gondolkozunk és élünk, hogy »megjelenjünk«, árulást követünk el. […] Nem szükséges kiszolgáltatni magunkat az embereknek, csak azoknak, akiket szeretünk.«

Észrevesszük-e mindeközben akár csupán azokat, akik a közvetlen közelünkben állnak? Őket a legnehezebb, ahogy a firenzei utcán Camus-nek is idő kellett ahhoz, hogy felismerje a primitívek arcát. – Elmentem mellette – mondjuk, és azt értjük ezalatt, hogy földre szegezett tekintettel, az arcot meg sem vizsgálva ejtjük ki emlékezetünkből azt, akit elénk sodort az élet.”