Mi a bajom Puzsérral?

Puzsér Róbert a mai magyar bulvár-közélet egyik leghangosabb megmondóembere. Nem lehet nem észrevenni, már csak a hangereje miatt sem. Bár utóbbi  – a harsány stílussal együtt – sokakat zavar, nekem ezzel nincs bajom. Mint ahogy azzal sem, amivel a legtöbbször támadni szokták Puzsért: hogy folyamatosan ekézi a bulvárt, miközben maga is vastagon benne van, szerves része annak. Ha ugyanis szar egy focicsapat, kellenek bele jó játékosok. Akik nem a fotelből kiabálnak, hanem fölmennek a pályára. Vagy ha valahol tűz üt ki, egy tűzoltónak nem jajgatnia kell, hogy milyen bénák a többiek, hanem fogni egy slagot, vödröt, tömlőt… és locsolni. Puzsér azon a pályán támadja a bulvárt, a silányságot, a gagyit, ahol a megfelelő figyelmet is kapja – saját pályáján. Tamás Gáspár Miklós írásai az Élet és Irodalomban nem lesznek semmilyen hatással az Éjjel-nappal Budapestet bámuló tömegekre. (Más kérdés, hogy néhány pontosan megnevezhető kávézó közönségén kívül másokra sem, de ez legyen TGM problémája.)

Alapvető elvi, tartalmi kifogásaim is csak ritkán vannak Puzsérral szemben. Számos dologban egyetértünk, és persze valószínűleg még több olyan van, amiben nem; a világ így működik helyesen. Alapvető gondolkodásunkat, politikai hozzáállásunkat tekintve mindketten valahol középen állunk, ő „szélsőközépnek”, én „radikális középnek” nevezem a zónámat. A két dolog gyakorlatilag ugyanaz: doktrínáktól, végletektől mentesen, de határozottan, szókimondóan, a politikai korrektség béklyóitól mentesen mondjuk el véleményünket. Amely vélemény mindig egyedi ügyekhez, témákhoz kapcsolódóan jelentkezik, nem pedig valamiféle általános elköteleződésként. Pártpolitikai szinten már nyilván más a helyzet, de ez önmagában szintén nem baj.

Talán a Szörényi-Bródy párost lehetne felhozni hasonló esetként, bár a példa két szempontból is sántít. Egyrészt nem játszottunk közös zenekarban Puzsérral (ami azt illeti, alig ismerjük egymást), másrészt pedig azért, mert Bródy egy óriási kamu. Igazi posztkommunista köpönyegforgató, egykori látszatellenzéki, akinek családi kapcsolatai tették lehetővé, hogy az átkosban is remekül menjen az Illés szekere. Puzsér nem kamu, és az összes felszíni manír, teátrális elem, egzaltáltság mellett is hiteles, önazonos a tartalom.

A MIÉP sem lenne egy rossz hasonlat; erre a pártra (illetve alapítójára, Csurka Istvánra) mondtuk sokszor, hogy a legtöbb esetben jó kérdéseket vet fel, csak sokszor rossz válaszokat ad rá. Puzsérnak remek kritikai meglátásai vannak, bátran tesz fel kérdéseket, kérdőjelez meg konszenzusokat, akár komplett status quokat is. Mindent alárendel azonban egy-egy tézisnek, nem látja, nem érzi a nüanszokat, ebből kifolyólag szinte mindent túltol vagy beleerőszakol a saját maga által megkreált skatulyákba. Vagy úgy is mondhatjuk: olyan, mint elefánt a porcelánboltban.
Úgy látom, Puzsérral erősen egyezik a véleményünk a kirekesztő, karaktergyilkoló, elitista, önmagukat folyamatosan felszopó újságírókkal kapcsolatban és az álszent, hazug médiumokról,  amelyek a közéleti gondolkodást évtizedek óta meghatározzák, itthon és külföldön egyaránt.

Puzsér azt mondja, a módszereket egy az egyben átvette a jobboldali média is. És ő ezt sajnálja. Én viszont üdvözlöm. Mert pisztolypárbajnál sem rántunk kardot. Egy folyamatosan tüzelő ellenséget kizárólag a saját fegyverével (vagy egy még erősebbel) lehet legyőzni. A jézusi „tartsd oda a másik orcádat” a politikában sajnos azonnali öngyilkossággal egyenlő. A jobboldal mindig a baloldalhoz képest, annak tematizálásához alkalmazkodva próbálta meghatározni önmagát, és mindig hitt abban, hogy ő jobb, nemesebb, és bizonyos eszközökhöz nem nyúl. Pedig de: muszáj ugyanolyan eszközöket használni. (Legalábbis a politikai kommunikáció területén. Az akasztásban, az IFA-platóban mi nem hiszünk, ez továbbra is a Kettős Mérce, Csehszlovák kém és egyéb balos blogok és azok szerkesztőinek reszortja.)

Persze jogos: ha mi sem válogatunk az eszközökben, akkor nem neveltük a társadalmat. Szerintem azonban itt is van egyfajta Maslow-piramis. Először bizonyos alapcélok, szükségletek teljesülését kell elérni. Példának okáért választást kell nyerni. Kilenghet az egekig a konzerv-o-méter, lehetünk nagyon büszkék rá, hogy milyen nemes küzdelemben maradtunk alul a baloldal agressziójával szemben, aztán mehetünk csenden haza duzzogni. (Rosszabb esetben az IFA-platóra). Ha viszont sikerül győzni, utána lehet nevelni is. Mindez persze nem könnyű. Valóban létezik egy pont, ahol egyszer csak önkontrollt kell gyakorolni, és méltóságteljes gesztusokat tenni az ellenzék felé. (Persze ehhez kell egy olyan ellenzék is, amely a méltóságnak legalább az írmagjával rendelkezik.)

No, de vissza Puzsérhoz. Például a bérunió...ez egy nagy marhaság, tiszta kommunizmus. Csodás ötletei vannak a Jobbiknak, na… Nemhogy országon, de még egy-egy régión, szektoron belül sem egyenlőek a bérek. Így működik az egészséges kapitalizmus, de a meritokrácia is. Aki valamit csinált, valamit elért, tanult, dolgozott, az többet is tud keresni. Vannak kisebb és vannak nagyobb hozzáadott értékkel író munkatevékenységek. Ez a bérekben is tükröződik. Az országok között is jelentős különbségeket pedig a gazdaság nemzetközi jellege is elkerülhetetlenné teszi, de nem csak ez, hanem a történelmi fejlődés is. A mesterséges egyenlősdi eddig mindig csak kollektív szenvedést hozott, a Szovjetuniótól kezdve Kambodzsán és Albánián át Kubáig. A bérunióban, Puzsér neomarxista elképzelésében tehát nem értek vele egyet. De attól, hogy nem értünk egyet, attól még bírhatnám nagyon. Ahogy  Hajós Andrással sem értünk egyet számos dologban, de nagyon bírom, fenntartások nélkül.

Puzsér nem érzi a nüanszokat. Csak a tézist látja, és dogmatikus lesz. Nem veszi észre, hogy a konkrét megjelenés, a manifesztáció nem felel meg az ő felállított elképzelésének, de ennek ellenére ragaszkodik hozzá, és belerakja. Pont olyan dogmatikus, mint ami ellen harcol. Erre a Sznobjektív című műsor egyik adásánál jöttem rá, amikor a tíz legrosszabb magyar zenekart mutatta be. Voltak köztük olyanok, amelyekkel erősen vitába szállnék; más és más módon, de értem és helyén valónak tartom a Hooligans és a Bon Bon sikereit is, ráadásul ezeknél a bandánál a zenészekkel, zenéléssel sincs baj – ugyanakkor azt is értem és elfogadom, miért nem tetszenek Puzsérnak. A Pa Dö, Dö, Emberek, V-Tech, Ámokfutók és a listán szereplő további hasonló, hol hatásvadász, hol egyszerűen csak bugyuta, primitív gagyikkal kapcsolatban pedig semmilyen vita nincs köztünk. Ahol azonban Puzsér nagyot téved, az az Irigy Hónaljmirigy. Csakúgy, mint Puzsér, az Irigymirigy is bement a bulvárba, és ott csinál valamit. Mert ott a felület. Már nem csak pár száz fős rockklubokan parodizálja (kiválóan) a magyar előadókat. Hanem széles nyilvánosság előtt csinál hülyét mindenkiből. Folyamatosan ott a kikacsintás, a „tudom, hogy tudod”. De az „azt is tudom, hogy mindketten tudjuk, hogy mások nem tudják” is ott van. Magyarul: a zenekar Benny Hill-stílusú hülyéskedései egy széles, plebejus réteghez szólnak, akik önfeledten röhögnek a felszínes, idióta poénokon. Viszont rengeteg a „húsvéti tojás”, a rejtett utalás, sok-sok elszólás, amiket sokszor csak a zenei szakmában jártasak, a parodizált előadókat jól ismerők értenek. Illetve van számos olyan megnyilvánulás, amelyek mind-mind azt mutatják, hogy csöppet sem veszik komolyan magukat, a legkevésbé sem dimenzionálják túl a saját humorukat. (Ahogy azt teszi például Bödőcs – vagy sokszor épp maga Puzsér.)

Ez a túldimenzionálás, úgy néz ki, Puzsérnál mostanság szintet lépett. Néhány nappal ezelőttig csak ez a túltolás, a nüanszok érzékelésének hiánya (konkrét példaként az Irigy Hónaljmirigy nem értése) lett volna a bajom Puzsérral. De most, hogy már a Jobbikot is magába foglaló baloldal miniszterelnök-jelöltje is szeretne lenni… lyuly.