A hátországból nézve

„A legfrissebb Eurobarométer-kutatás sajátos megvilágításba helyezi az Orbán-kormány és »Brüsszel« harcát. És nem csak arra gondolunk, hogy a kormány nem »Brüsszellel« – az EU-bürokráciával, mindenekelőtt a Bizottsággal – harcol. Nehéz lenne harcot kimutatni ott, ahol a szóban forgó testület a saját írott szabályait megszegve engedte át a kabinet legfontosabb projektjét, a paksi bővítést. Nem, az ellenfél nem »Brüsszel«, hanem – néha az Európai Parlamentben, de legtöbbször a Tanácsban – a mindenkori többség: az európai államok és polgárok többsége.

Az említett vizsgálat ugyanakkor azt is megmutatta, hogy a Fidesz ebben az esetben (is) hamisan azonosítja magát a nemzettel: lehetséges, hogy a legszervezettebb és a legerőszakosabb kisebbség, de még a kormány számára létfontosságúnak mondott kérdésekben sem képvisel többségi álláspontot. Azaz: amikor Orbánék »Brüsszellel« – áttételesen az európai értékrenddel, a valóságban pedig a többi tagállammal – csatáznak, a többség (a magyarok többsége) egyszerűen nem nekik, hanem »Brüsszelnek« drukkol. Jobban bízunk az EU-ban, mint a saját kormányunkban, ami meglehetősen ingatag hátország a permanens szabadságharchoz.

A részletek pedig azt mutatják, hogy ez az egész Brüsszelezés generációs rétegigényeket elégít ki csupán, és minél fiatalabb valaki, annál nevetségesebbnek, illetve érthetetlenebbnek érzi. Konkrétabban: Orbánék nemzedéke az utolsó, amelyben egyáltalán kérdésként merülhet föl, hogy Európa, vagy valami más. (Hogy mi lenne az alternatíva, azt a mi hatalmi elitünk még nem tartotta időszerűnek elárulni, de egyre több jel utal rá, hogy mintha egy belorusz típusú, Putyin-barát csatlósállam vízióját kergetnénk.) Magyarország európai jövőjének megkérdőjelezése olyannyira abszurd, hogy a fideszes vezérkar gyerekei is Európában tanulnak – hosszas kutakodással sem találtunk senkit, aki a hanyatló nyugat helyett Moszkvába vagy Azerbajdzsánba küldené a sarjait. És nemcsak azért, mert még az ő fejükben sem fordul meg ilyen bornírt gondolat, hanem főleg azért, mert nem akarják, hogy a saját gyerekeik kinevessék őket. Harminc alatt Európa nem a lehetséges utak egyike, hanem adottság, és az EU-hoz tartozás jószerével az egyetlen ok, ami az értelmes és tehetséges fiatalokat még itthon tartja. (Aki nem hiszi, kérdezze meg nyugodtan a fiát/lányát, hány percig maradna – hazaszeretetből, kalandvágyból vagy bármi egyébért –, ha igazán komolyan felmerülne a kilépésünk lehetősége.)”