Az ukrán szindróma

„Az, ahogyan az ukrán hatalom a kisebbségek jogaihoz viszonyul, tipikus megnyilvánulása a többségi bódulatnak. A nacionalizmus a részegség édestestvére. Az önnön nagyszerűségétől megrészegült nacionalista is csak azt hallja meg, azt látja, azt érzékeli, ami az ő belső világával összhangban áll. Úgy is lehetne mondani, hogy nem lát ki a szemén. Így aztán bármiféle önreflexióra képtelen. Még csak nem is gyaníthatja, hogy ő lehetne az, akivel valami nincsen rendben.

Az ukrán tanügyminiszter hosszan elbeszélget a kárpátaljai magyarság képviselőivel, pedagógusokkal, politikusokkal, de beszélgetőpartnereinek érvei úgy peregnek le róla, mint az olajos bőrről a víz. Ugyanazzal a meggyőződéssel távozik, amivel érkezett: az új törvény voltaképpen a kisebbségek (köztük a magyarok) érdekeit szolgálja, amennyiben hozzásegíti őket ahhoz, hogy anyanyelvi szinten elsajátítsák az ukrán nyelvet, s annak birtokában a született ukránokétól semmiben sem különböző esélyekkel jelenhessek meg a munkaerőpiacon.

Ez az érv, ha abból az alapfeltevésből indul ki, hogy Ukrajnában ukránok élnek (legalábbis kizárólag ukránoknak kellene élniük), következésként az ország bármely régiójában, bármely körzetében, bármely településén csak és csakis az ukrán lehet a nyilvánosságban használható nyelv, racionálisnak is látszik. Csakhogy messzemenően nem ez a helyzet. Vannak régiók, körzetek, települések, ahol a lakosság jelentős része vagy éppenséggel többsége nem ukrán anyanyelvű. Ha ezeket is tekintetbe vesszük, a fenti logika már nagyon nem stimmel.”