A beszólás és a beleszólás joga

„És hát láthatjuk, miről szól ma itt egy választás. A permanens kampányról, mobilizálásról, és aztán a beváltatlan ígéretekről. Aki nyer, úgysem azt fogja tenni, amit mondott, emiatt szimpla cinizmus a választókat hibáztatni, legyen az fideszes, roma, határon túli vagy akárki. Minden szavazóhoz nem lehet odaállítani egy »következménymérőt«, ami a felelősségüket kéri aztán rajtuk számon, mert a szavazók egy nagy része mindig is össze-vissza szavaz. Néha azt sem tudja, ki van kormányon, vagy hogy mi várható, s ha már közmunkát sem kap, azt sem köti össze az aktuális vezető politikájával. Helyben minden másképp van. Ott meg esetleg akkor változna valami, ha az olyan pártok, mint a DK, felépítenék magukat, lent is dolgoznának, nem csak fenn löknék az elméleteiket, prognózisaikat, hogy kikre is lehet majd rátolni az újabb négy évet.

Én ugyan itt dolgozom, adózom, de gőzöm sincs, hogy beleszólásomnak mi a következménye. Miképp válok felelőssé, ha már előre látom, ha majd voksolok is, olyan ellenzéki pártra fogok, hogy szavazatom kb. a kukába megy. Ez a probléma. Mert megtehetem, hogy össze-vissza szavazok: nyugdíjam úgyse lesz, ha beteg leszek, nekem kb. annyi, nem szurkolok focicsapatnak, se a kenyér, se a könyv nem lesz olcsóbb.

Jó ideje forog a nyilvánosságban a következmények nélküli ország elmélete, ami persze önmagában véve pontatlan. Az viszont biztos, hogy a következményeket viselni kérdését nem így kellene feltenni. Mert ahogy elkezdődött, végül egy csoport szavazhat majd: a családos, munkahellyel (közbeszerzéseken taroló céggel) bíró, (jó esetben) adózó, gyerekeket nevelő apuka, vagyis a családfő, a keresztapa, a vezér. Egymaga.”