„Jól tematizálható problémakör a kifutókon a társadalmi nem, ráadásul kevésbé kell hatására önkritikát gyakorolnia az iparágnak, mint a szegénységgel kapcsolatban. Élő vita folyik arról, hogy a gendert egy bináris oppozícióban kell-e elképzelnünk a férfi-női tengelyen, vagy e két kategóriától kissé elrugaszkodva, színes spektrumként tekintsünk-e rá. A fast fashion és a high fashion túlnyomó része a binaritás, sőt, a jól szétválaszthatóság biztonságos talaján marad, de vannak a műfajnak provokatív úttörői. (...)
Hogy ez a provokáció elér-e eredményeket az LMBTQ jogok széles körű elfogadtatásában, azt nem tudom. Viszont az biztos, hogy nem kell féltenünk férfi barátainkat, szerelmeinket és apáinkat attól, hogy a high fashion majd végül nőt csinál belőlük. Egyrészt nem ez a cél, másrészt, ami lekerül ebből a fast fashion boltokba, az maximum pár szín és enyhébb forma lesz, ami legrosszabb esetben is csak annyit tesz, hogy talán a férfiak sem fognak örökké farmert és pólót viselni fekete, zöld, barna, esetleg kék színben. És semmiképp sem kell kiakadnunk azon, ha ismerőseink dühtől tajtékozva osztanak meg fotókat, amelyek a londoni divathéten készültek. Ez csupán annyit jelent, hogy az üzenet célba ért, és feszültséget váltott ki.
Ez a legtöbb, amire művészeti alkotás képes.”