A kommunizmus és az értelmiségiek

„Amikor a kommunizmus kerül szóba, gyakran találkozom olyanokkal, akik nem pontosan tudják, mi is volt az. Az én válaszom az, amit milliók és milliók is tudnak: letartóztatások, tisztogatások, gulág, halál. Ez a kommunizmus.

Azok kommunizmusról való tudása, akik megélték azt (akiket nem gyilkolt meg) mérhetetlenül különbözik a nyugati értelmiségiek kommunista fantáziáitól. Míg milliók éheztek és haltak meg a kommunizmus hideg kezétől, a nyugati értelmiségiek azon rendszer dicséretes alternatívájának tartották, amelyben ők éltek és munkálkodtak – mintha Lenin, Sztálin és nyomukban mindenki más nem utálta volna az értelmiségieket; és mintha soha semmiféle szörnyűség nem történt volna Alekszandr Szolzsenyicinnel – akit a nyugati értelmiségiek pont olyan gyakran néznek le, mint kommunista idoljaik.

A kommunizmus nem értékeli semmire az értelmiségieket, habár egyes értelmiségiek nevetséges és megmagyarázhatatlan módon értékelik azt. »Az értelmiségiek – írta Lenin egy Gorkijnak írt levelében – nem épp a nemzet erősségei, hanem a nemzet szara.« Ezért aztán Lenin készített egy listát azokról az értelmiségiekről, akik csak a deportálásra, a belső emigrációra vagy a halálra érdemesek. Minden seggnyaló hízelgésük ellenére az értelmiségieknek nem jutott jobb sors a kommunizmusban, mint a kulákoknak és a kozákoknak, akiket nem másért tettek tönkre, mint azért, mert nekitámadtak annak a gonosz politikának, amit »kvóta általi halál«-nak neveztek. A kommunizmus olyan gyakran gyilkolt, hogy Sztálin egyik legsokkolóbb és legundorítóbb vívmányát a »nekropolisz«-nak hívhatnánk, vagy a halál városának, ami száz- vagy kétszázezer sírt jelent egy rakáson. Amint Sztálin gyakran mondogatta: »A halál minden problémát megold.«”