Soros György mint szelep

„Olyan időszakokban, amikor külső fenyegetés ér egy országot, az állampolgárok összetartóbbak. Sokkal inkább hajlandók áldozatot hozni a közös ügy érdekében, továbbá jelentősen megnő a politikai intézményekbe vetett bizalmuk. Mindezek alapjában véve kívánatos értékek. A politikatudomány hosszú ideje foglalkozik azzal, hogy miképpen lehetne ezeket külső ellenségkép nélkül is megteremteni. Csakhogy a kutatások azt mutatják, hogy az összetartás és a bizalom megteremtése nehézkes, ám egy jól körülhatárolható ellenségkép kialakításával egyszerűbbé válik. Távolról sem olyan szoros a társadalmi összetartás, ha pozitív üzenetek mellett próbálják a választókat mobilizálni. Amikor John F. Kennedy anno kitűzte a holdra szállás célját, a terv nem tudományos értéke miatt volt népszerű, hanem mert ott állt mögötte a lehetőség, hogy pontot tehet a Szovjetunióval vívott hatalmi harc végére. Ezzel szemben Barack Obama kijelentései, amelyek napjaink két legalattomosabb ellenségének, a ráknak és a klímaváltozásnak a megállítását tűzték ki célul, nem tudták meggátolni Donald Trump fölemelkedését. Miért?

Békeidőben, amikor nincsen jól azonosítható ellenfél, a társadalom befelé fordul. A politika saját területén próbál változásokat elérni, és óhatatlanul konfliktusokat teremt. Azok az energiák, amelyek korábban egy külső ellenséggel szemben csoportosultak, a különböző társadalmi rétegek között éleződnek ki, ami szélsőséges esetben akár polgárháborús állapotokat is eredményezhet. Ám a politika rendszerint rövid időn belül kitermeli a következő külső veszélyforrást, ami újra az összefogás felé tereli az állampolgárokat. Szinte minden ország történelmében megfigyelhető, hogy a külső konfliktusok felszámolása a belső konfliktusok fölerősödéséhez vezet, amit egy újabb külföldi konfliktus pacifikál, helyreállítva a belső egységet. Természetesen a külső ellenséggel való küzdelem könnyen túlzásba is eshet, a társadalom a »különvéleményt« képviselőket kivetheti magából, vagy egyenesen a rendszer ellenségének is tekintheti. A belső egység megteremtése sokszor a társadalom legrosszabb oldalát hívja elő. Mindazonáltal egy ország vezetője szempontjából racionális lépés, hogy ha történetesen nincs külső ellenség, akkor »gyártat« egyet, nehogy a határokon belül szabaduljanak el az indulatok. A külső ellenségkép tényleges konfliktus nélkül ilyen szempontból szelepnek tekinthető a társadalmon belül uralkodó érzelmek levezetéséhez.

Ha úgy vesszük, Magyarországon nagyon is jól működött ez a szabályzó mechanizmus, hiszen történelme jelentős részében elnyomta belső konfliktusait. Sosem éleződtek ki olyan mértékben, mint más nyugati társadalmakban, ahol gyakran ragadtak kapát-kaszát az állampolgárok egy-egy ideológiai-vallási kérdés miatt. Ez részben magyarázza azt is, hogy a baloldal (belső) ellenségképe miért nem érvényesül olyan mértékben, mint szeretnék. Magyarország történelme során szinte folyamatos külső fenyegetésnek volt kitéve. Emiatt működhet ma is az a toposz, amely szerint hazánk Európa védőbástyája. És mivel a kormánypárt folyamatosan napirenden tartja a külső fenyegetettség kérdését, nem tud előállni az a helyzet, ami a belső konfliktusok kiélezéséhez vezethetne.”