Orbán, mint istenakarat

„Bizony mondom, az országot vesztébe hajszoló és az ország társadalmi problémáira érzéketlen Tiszát, s egyházának akkori püspökeit annyit kárhoztató református Ady Endre forog a sírjában! De foroghat a sírjában a tegnap ünnepelt lázadó Luther Márton is.

Merthogy reformátori tevékenységének épp az volt a célja, hogy megváltoztassa azt a felfogást – ami Orbán Viktor e cikkben is vázolt – kormányzati gyakorlatát jellemzi. Luther, ez az egyrészt kivételesen magas intellektusú, másrészt egészen földhöz ragadott felfogású, mai szemmel nézve egyáltalán nem pc-mércével mérő ember az egyéni gondolkozás és a tett szabadságáért szállt síkra. Nemzeti nyelvre fordította a Bibliát, hogy a tudással felvértezett köznép végre az Igét ne csak a papok értelmezésében hallja, hanem maga járhasson utána, mit is tartalmaz a Szentírás. Azt hirdette: »Solus Christus«, tehát egyedül Krisztus a közbenjáró Isten és ember között. Azt hangoztatta: »Sola scriptura« – vagyis Isten akarata egyedül a Szentírásból ismerhető meg, nem pedig a papság értelmezése alapján. A »Sola fide« elvéből indult ki, azaz szembeszállt az egyháznak azzal a privilégiumával, hogy megítélje az emberi cselekedeteket. Azt vallotta: egyedül a Krisztusba vetett hit által érhető el az üdvösség.

A Wittenbergben ténykedő Luther és a valamivel később Genfben működő Kálvin János hatására zajló megújulás részeként az egyházi közösségi gyülekezet demokratikusan választotta és választja, vagy éppen váltotta-váltja le a papját. Annak érdekében pedig, hogy mindennek önálló végiggondolására minél többen legyenek alkalmasak, s hogy a felhalmozott tudáskincshez az alsóbb néposztályok is hozzáférjenek, Európa-szerte iskolák, kollégiumok sokaságát hozták létre. Ki-ki összevetheti mindezt az Orbán-kormány gyakorlatával, s maga ítélheti meg, mennyi farizeusság nyilvánult meg abban a papos beszédben, amit a kormányfő a reformáció napján mondott el a protestantizmus lényegének a valósággal való szembesítésre nyilvánvalóan képtelennek mutatkozott hallhatóság előtt. Ez utóbbin persze az egyházfőknek is el kellene gondolkodniuk, egyébként a díszletbe komponált »megújulás« kifejezés is csak írott malaszt marad; nem reform, csupán helyben járás lesz belőle.”