Politikai pótcselekvők

„Javaslom, hogy nevezzük őket ezentúl pótcselekvőknek. Mármint az összes ellenzéki pártot és pártocskát. Éspedig azért, mert a célratörő, szívós munkálkodás helyett kivétel nélkül valamennyi a látványra, a látszatra építi politikáját, és mint jól tudjuk, a látszat csal. Akárcsak ők. A pótcselekvés mint program nagyjából a 2010-es megsemmisítő vereség óta tart, és ha az eredetét kutatjuk, névadási mágiával, illetve osztódásos szaporodással kezdődött, amikor az MSZP-ből kivált szekta a Demokratikus Koalíció nevet vette fel, holott nem volt közöttük sem igazi demokrata, sem koalícióra nem léptek senkivel.

Aztán a 2014-es, újabb választási zakót az újabb keresztelői hókuszpókusz, a demokratikus ellenzék elnevezés kiagyalása követte. Ebbe a Jobbik kivételével beleértettek mindenkit, aki élt és mozgott, no meg kellőképpen gyűlölte Orbán Viktort. Ám az utóbbi időkben ezt a diszkriminációt is sutba dobták, és most már szíves örömest paroláznának az eddig nácinak bélyegzett ősellenséggel, és noha mindkét fél szabódik még, mint Kati a tánc előtt, azért érezni rajtuk, hogy szívesen beadnák a derekukat, de be ám. Ennek okán, visszatérve a kezdő gondolathoz, immár bízvást sorolhatjuk őket egy táborba, és bízvást javasolhatom, hogy tényleg nevezzük őket politikai pótcselekvőknek.

A pótcselekvések teljes listája szétfeszítené egy ilyen röpke publicisztika kereteit. Ezért emlékeztetőül csak néhányat idézünk fel közülük. Elsőnek talán vegyük a 2012-ben Miskolcról indult, kétes elemekből összetoborzott éhségmenetet, amely többéves szenvedés után réges-régen jobblétre szenderült, ami nem csoda, hiszen vezetői között ott volt a sikkasztó Simon Gábor, aki ellen ma is eljárás folyik, csak azt nem tudni, hogy miért késik ennyit az az ítélet.”