A kétfajta identitásról

Azt írja közös cikkében Navracsics Tibor és Jean-Claude Juncker, hogy meg kell erősíteni az európai identitást (Magyar Nemzet, november 18.). Igazuk van. az európai identitás – vagy tágabban az Európa-eszme – eléggé megtépázódva lebeg. S azt mondja Orbán Viktor, a V4-ek és sokan mások, hogy meg kell erősíteni a nemzeti identitást. Természetesen nekik is igazuk van.

A mai európai politikában voltaképp mindenkinek igaza van – a maga szempontjából. Azoknak is, akik több Európát, és azoknak is, akik több nemzetállamot mondanak. Merthogy vitathatatlan: Európa egysége pontosan ugyanúgy több évszázados eszme, mint ahogy a nemzetállamok önálló léte is az.

Ehhez képest

Akik Európa egységét szeretnék növelni, általában leszólják a nemzetállamokat; akik a nemzetállamok szuverenitását helyezik a középpontba, azok nem nagyon tudnak mit kezdeni a globális világgal és az egységes Európával.

Mindez a politika egyik legnagyobb mai korlátjára hívja fel a figyelmünket. Vajon hogyan tudnak megélni egymás mellett a 21. században párhuzamos igazságok? Vajon hiszünk-e még a pluralizmusban? Vajon képesek vagyunk-e módszeres, lépésről lépésre történő és tudatos vitákban felvetni, hogy a másik igazsága is fontos számunkra, nem csak a magunk kizárólagossága?

Az elmúlt napokban két hazai ellenzéki vezetőtől is hallhattuk, hogy az ország belső békéjének helyreállítása a célja. Rendben; akceptálható a cél. Úgyis nyakig benne állunk már a választási kampányban; alig várom, hogy elmondják, milyen koncepcióik vannak az Európa- és a nemzet-eszme összehangolására. Ez ugyanis a mai alap. Szakpolitika, és minden más csak ez után következik.

Identitásokat kell összehangolni, ha erről a rivális felek nem is nagyon beszélnek. Hogy patetikus legyek: ezen áll Európa jövője.