A gyurmaember háborúja

„Az állítás, hogy a politika a lehetőségek művészete, csak részben igaz. A pontos, teljes értékű megfogalmazás így hangzik: a politika azon lehetőségek művészete, amelyek révén a politikus képes érvényre juttatni a belső meggyőződését. Aki nem ezt teszi, aki csupán az adódó lehetőségek között lavíroz, lehet bár a szavak zsonglőre, akkor is rajtaveszt. Hiszen tudjuk: kevés embert hosszú ideig be lehet csapni, sok embert rövid ideig be lehet csapni, de sok embert hosszú ideig nem lehet becsapni. Elhiszed, amit mond, amit ígér? Nem hiszed el. És már meg is bukott.

Ez az a lecke, amit a jobbközépről indult, a széljobbon karriert csinált, majd most balra forduló pártelnöknek, Vona Gábornak nem sikerült megtanulnia. Nem az a baj vele, hogy megváltozott a véleménye, hanem az, hogy nem hiteles sem a korábbi álláspontja, sem a mostani. A gárdamellényes radikalizmusa éppen úgy szerepnek hatott, mint a tisztelgése a Spinoza Házban. Mintha rossz színész játszaná a szerepet: a néző nem tudja megmondani, mi a baj vele, de érzi, hogy minden szó hamisan cseng.

Ezt a hamisságot a Jobbik-elnök a Fidesszel szembeni agresszivitással próbálja túlkompenzálni, miközben balfelé egyik baráti gesztust teszi a másik után. Ami az utóbbit illeti, egyszerre kínos és reménytelen – baloldali elemzők egyre keményebb szavakkal utasítják vissza. A Fidesz és személy szerint az Orbán Viktor ellen indított háború pedig, noha a végeredményt csak 2018-ban hirdetik ki, már el is veszett, három okból is: mert nem háborúra termett ember vívja, mert nem hatékonyak a fegyverei és mert egyedül van.”