Mit szabad a feministáknak, és mi változik a #metoo kampánnyal?

„Nem igaz, hogy a társadalom ne tudna a tapizós, dörgölőzős, munkáért szexet váró, hatalmi viszonnyal visszaélő férfiakról. Ezeket az eseteket mindenki megtapasztalta eddig is, csak éppen a társadalom nem hitt azoknak a nőknek, akik elmondták, nekik a jelenlegi viszonyok nem jók, hogy ez erőszak.

Fontos itt kimondani, hogy az, hogy nők ezekről a zaklatásos helyzetekről írni és beszélni mernek, hogy végre egyre többen hisznek nekik, a feministák érdeme. Nem arról van szó, hogy a feministák kézhez kaptak egy kampányt, amivel nem tudnak mit kezdeni: ez a kampány azoké az – elsősorban – nőké, akik megosztják a történeteiket, akik beszélnek az áldozathibáztatásról, a nők elleni erőszakról. Az, hogy nem tudnak ennél többet vagy jobban beszélni róla, nem az ő saruk: ennek az az oka, hogy a politikai térből alapvetően kirekesztik őket.

A feminizmus nem egy népművelői szakma, nem arról van szó, hogy a feminizmus szakmai képviselőinek csak ki kellene állnia a művelődési ház színpadára, és ügyesen elmagyarázni, hogyan kellene az embereknek a nők elleni erőszakról beszélni. A valóságban a nőknek szembe kell menni azzal, hogy jellemzően nem őket kérdezik meg az őket érintő kérdésekről, hogy rendkívül kifizetődő – mind anyagiak, mind figyelem szempontjából – olyan véleményvezérnek lenni a médiában, aki a nőket hibáztatja, sőt, egyenesen alázza, míg férfiaknak ezt nem kell elszenvedniük.

#metoo kampány ezt a hatalmi és érdekkülönbséget nem tudta megszüntetni, és ezt nem is lehetett várni. Egy szexuális zaklatás elleni kampány akkor érne révbe, ha szigorú és egyértelmű törvényi szabályozás és intézményi protokollok jönnének létre, hogy az erőszaknak legyen következménye.”