A Viszkisről

Erős metaforával zárul Antal Nimród új filmje, A Viszkis: a társadalom kebelére immáron megtért Ambrus Attila köcsögei mögül mosolyog cinkosan a mohácsi busójárás forgatagára, a megzabolázott, elkedélyesített, rítusba fojtott rettenetre, a barátságos horrorra.

Szellemes párhuzamot von Antal filmje végén, ami még fájóbban kiemeli a tényt, hogy az ezt megelőző százvalahány percben elmulaszt érdemben reflektálni a Viszkis-jelenség legérdekesebb kérdéseire. Ehelyett kapunk egy lendületes, profin megcsinált akciófilmet, ami kétségtelenül remekül elszórakoztatja nézőjét, mégsem váltja be a hozzá fűzött ígéreteket.

Elszalasztott lehetőség A Viszkis, Ambrus Attila története ugyanis nem egy kalandos életű csíki fiatalemberről, hanem rólunk (magyarokról? emberekről? egymást kizáró fogalmak ezek?) mesél, méghozzá olyan erővel, hogy vétek nem keresni valami általánosabb érvényű tanulságot benne.

Hiszen nem nehéz megérteni, miért ragadta meg a kifinomult bűnöző mítosza a kilencvenes évek népi képzeletét. Sóvárgunk a Rossz után, ugyanakkor megbízhatónak, állampolgárinak szeretnénk tudni azt; féktelenségre, tobzódásra vágyunk, de persze csak a Józan Emberi Keretek között. Rálépünk a rebellis szabadság ösvényére, ám azért csak olyan messzire merünk elcsatangolni, ahonnan még tisztán kivehető „egy utolsó legyintés, háztető”, Juszt László oltalmazó babaarca.

Mircea Eliadétől tudjuk, hogy az archaikus társadalmakban milyen fontos szerepet játszottak a visszatérő idő egy-egy ciklusát felemésztő ünnepségek – a törzsi termékenységi rítusoktól kezdve a szaturnáliákon át egészen az olyan népszokásokig, mint a Mardi Gras vagy a pünkösdi királyválasztás –, amikor a kozmosz megbomlása nyomán időlegesen megszűntek az erkölcsi szabályok, az emberek átadhatták magukat azoknak a sötét kísértéseknek, melyektől a köznapi élet eltiltotta őket. A rendszerváltás nagyon is valóságos káoszában, bármilyen furcsán is hangozzék, valamiképpen ezt a rituális funkciót tölthette be egymaga Ambrus Attila. Általa, közvetetten élték meg egy költőietlen, profán látványtársadalom gyermekei a törvénytelenség álmát, miközben a születő kereskedelmi televíziók, a bűnügyi rovatok gondoskodtak arról, hogy személyes vonásokkal övezzék fel, humanizálják őt, zálogát adják annak, hogy a Viszkis által megtestesített Rossz nem fog valami fogyaszthatatlan erőszakba torkollani, amit zsigerileg utasítanánk el. És ekkor már mit sem számított az a brutalitás, amit Ambrus egyes bankrablások során tanúsított.

Charlie Manson minapi halála kapcsán ismét elgondolkodhattunk azon, ahogyan a Rossz szabályozott körülmények között, mondhatni fertőtlenítve betüremlik a középosztály valóságába, sőt szervesen beépül abba és válik – természetesen – kereskedelmileg kiaknázható spektákulummá. Persze a Viszkis és Manson gyökeresen eltérő módozatait jelenítik meg a Rossz „háziasításának”: Ambrus a romantikus, gáláns bandita hagyományát viszi tovább (nála az immoralitás a „betyárerkölcs” vonzó, habár homályos eszményében oldódik fel); míg a Manson-őrületet a vérfürdő, az öncélú pusztítás igéző képei éltetik (tehát a sokk-érték határozza meg, melyet a szektavezér groteszk meséje, na meg halandzsázásának és grimaszolásának borzongató humora tesz elviselhetővé).

Az viszont hasonló a két figurában, hogy olyan tökéletes összhangot alakítottak ki közönségükkel, amire a huszadik században nem is nagyon találunk más példát.

Manson esetében különösen szembeötlő ez a kölcsönös megbecsülés: olyan kecses mozdulattal fogadta a rettegés rózsacsokrait, mint valami operett-primadonna, és hálából újra és újra előadta azt a félbolond majomkodást, amitől kéjesen reszketni kezdett foteljében az egyszeri jenki. Hiába bizonygatta váltig, hogy ő a lázadó archetípusa, az örök kívülálló, történetének legfontosabb üzenete az, hogy kellő szorgalommal mindenki révbe érhet: Charlie belesimult a józan tömegek világába, oda a Hallmark Channel szombat délutáni műsorsávjába, oda a Reader's Digest rettenet-rovatába a személyiségtesztek meg az olvasók – Joe (62) Iowából etc. – által beküldött viccek közé.

Azt persze nem várhatjuk el Antal Nimród közönségfilmjétől, hogy esszészerűen boncolgassa ezeket a kérdéseket, ha viszont az emberrajz kimerül annyiban, hogy felmondja a főszereplő – autós üldözésekben és lövöldözésekben még oly gazdag – életét, akkor magát a Viszkis-sztori sajátos értelmét képtelen megragadni a film, azt, amiért celluloidot (vagy bájtokat) érdemes áldozni egy kelet-európai bankrabló önmagában nem túl érdekes ténykedésére.

Pedig Antal Nimród vastagon belemer a kilencvenes évek ízlés- és értékválságának levesébe,

Érzékletesen tálalja elénk ennek a bizarr alvilágnak az émelygős mindennapjait: a nepotizmust, a románozást, a vagizást, a csencselést, az első, ügyetlen slukkot egy dzsointból. A Viszkis alakja azonban nem telik meg élettel, mivel a rendező kihagyta belőle a legfontosabb alkotóelemet: bennünket. Még ha elismerjük is, hogy közhangulatot nem egyszerű feladat ábrázolni a vásznon, bosszantó, hogy Antal néhány Kriminális-bejátszással és Blikk-szalagcímmel elintézi az egészet. Legyen bármilyen ügyes a díszlet, Ambrus egy jellegtelen akciófigurává sorvad, így érthető módon az őt játszó Szalay Bence sem tud igazán kibontakozni. A film egyéb szereplői is hasonlóan papírvékonyak, egyedül talán a Viszkis hebehurgya tettestársát kivéve, Klem Viktor alakítja kiválóan.

Ez a probléma tehát A Viszkis-sel, és a legkevésbé sem az, hogy mentegetne, idealizálna egy bankrablót, ahogy azt egyes kritikákban olvasni lehet. Én nem érzékeltem ezt a szándékot a filmben (a Viszkissel szembeállított nyomozó rávilágít a betyár-éthosz hamisságára, kár, hogy bántóan közhelyes a karakter).

De még ha így lenne, ez önmagában a film esztétikai minőségéből nem vonna le. Hadd tegyem hozzá: egészen elképesztő, hogy egy Vujity Trvtkónak van képe – és joga – lenyomni az erkölcsi nívópálcát mások torkán. Trvtko papolását hallva valami szorító vágy fog el, hogy irtózatos gaztetteket kövessek el, normális érzületű ember legalábbis szerintem nagyon nem akar az életnek annak az oldalán lenni, mint ő.

A Viszkis élvezetes, látványos, igényesen elkészített, a hollywoodi filmgyártás szakmai standardjainak megfelelő mozi, melyben Antal Nimród bizonyítja mesterségbeli tudását – mindez épp elég okkal szolgál arra, hogy elmenjünk megnézni a filmet. A Viszkis ugyanakkor igencsak buta alkotás, amiből kis érzékenységgel és ravaszsággal sokkal többet ki lehetett volna hozni.