Unod már? Me too!

A gyengébbekkel szembeni erőszak, a kiszolgáltatottak helyzetével való visszaélés a legvisszataszítóbb, amit ember tehet emberrel, a nemi erőszakot pedig az egyik legsúlyosabb bűncselekménynek tartom.

Ha nem lennék az a finom lelkű katolikus, aminek vallom maga, akkor azt mondanám, hogy az ilyen bűncselekmények elkövetőit végleg ki kell iktatni, de a kasztrálásukat is elfogadhatónak tartom, hogy meggátoljuk őket a bűnre vezető alkalmaktól. Azonban világnézetemből fakadóan nem engedhetem meg magamnak azt, hogy valakinek a megcsonkítását vagy halálát kívánjam. Sokkal inkább az élethosszig tartó kényszermunkát támogatom a nemi erőszakot elkövetők esetében. A fizikai erőszakot csakis egyenlő kvalitású felek között tudok elképzelni, illetve csak férfi férfi ellen alkalmazhatja a lovagias ügyrendezés eme klasszikus formáját. Persze ennek is megvannak/voltak a szabályai. Ennyi éppen elég is, hogy tisztázzam a gyengébbek kárára elkövetett erőszakhoz való viszonyomat.

Most mégis ellenérzéseket váltott ki bennem, amikor azt láttam, hogy

Megszámlálhatatlan mennyiségű Facebook-ömlengést voltam kénytelen elszenvedni magyarországi és erdélyi notabilitásoktól. Kiábrándító volt látni, hogy értelmesnek gondolt emberek is képesek a közönséget traktálni olyan lapos történeteikkel, amelyek nem is a szexuális erőszakról szólnak. Mégis kétségbeesetten igyekeznek beleerőltetni magukat egy globális ügybe, valamibe, aminek jelentősége van, most ők is számítanak egy negyedóráig. Ezzel egy világrengető ügy fontos alkotóelemévé avatják magukat, legalábbis ezt gondolják.

Fel kell lépni a zaklatások, az erőszak és annak elkövetői, a nemek közti különbségtétel ellen, azonban nevetnem kell annak láttán, hogy egyesek egy Facebook-mozgalomban tombolják ki magukat a valódi cselekvés helyett. A napokban mindenki alaposan kimozgalmárkodta magát, hogy holnaptól újra elfordíthassa a fejét, éppúgy részt vehessen a játékban, mint annak előtte. Ez heti jócselekedetnek is megteszi ám, ez éppen elegendő arra, hogy ne érezze magát kínosan az, aki egy fillért sem ad a kéregető hajlékonynak az aluljáróban. Ő megtette a magáét a héten. Az különösen ellenszenvet vált ki belőlem, ha olyanok vallanak térdkalács-simogatásos ügyeikről, akik egyébként nem emelnek szót ellene (jelentős befolyásuk ellenére sem). Így bizony annak a szisztémának ők is életbentartói, amelyben a magasabb pozícióba jutáshoz vezető legrövidebb út néhány hímtagon keresztül vezet. Ha némely pártszékházi iroda mesélni tudna, abból egy ütős pornóregényt lehetne írni. 

Egy pár napig úgy lehetett tenni, mintha a visszaélésekért (a kényszerítés és a nemi erőszak esetében egyértelmű a férfiak felelőssége) egyedül a férfiak lennének felelősek, nem törődve azzal a ténnyel, hogy arra a bizonyos szereposztó díványra egyes lányok szinte felkönyörgik magukat, ahogy ezt a napokban Hargitai Bea – foglalkozása: szép nő – mondta.

Abban, hogy egy-egy színházi rendező vagy bármely befolyással bíró ember Weinsteinhez hasonló módon vissza tud élni a hatalmával, abban bizony társadalmunk beállítottságának is hatalmas szerepe van.

Zavar a vallomások anonimitása, hogy a tettest nem nevezik meg. Az áldozatokért vállalt felelősség minimuma, hogy megnevezem a tettest, hogy későbbiekben ne tudjon erőszakoskodni. Az erőszakos eseteket fel kell fedni részleteiben, hogy kiderülhessen, voltak-e még áldozatai az elkövetőnek, ahogy az a magyarországi eset is példázza.

Zavar, hogy ebből egy celeb/értelmiségi póz lett, az „egyszerű” nők esetei nem is léteznek.

Ezeket a nőket nem egy jobb állással, nem egy szereppel kecsegtetik, csupán valami görény kihasználja a fizikai fölényét és hatalmi helyzetét. Magdika a csemegerészlegről vagy a húspult mögül nem érzi azt, hogy az ő története bárkit érdekel. A szépek és tökéletesek világához tartozók vallomásai után hogy is vehetné a bátorságot, hogy ő elmondja azt, ami vele történt? Úgy érzi, nem tud olyan szívhez szólóan fogalmazni, nem sminkeli magát olyan jól, és a média, esetlleg valamelyik Balázs-féle média- és szórakoztatóipari szakmunkás amúgy sem kíváncsi egy hétköznapi nőre, legfeljebb gúny tárgyává teszi őt.

Zavar, hogy ebből egy „bombanő-ügy” lett, az önmagukat kevésbé szépnek tartó hölgyek nem mernének a nyilvánosság elé lépni, mivel azonnal ironikus kommentek és pletykák kereszttüzébe kerülnének. 

Örülök azonban annak, hogy férfiak is vallottak zaklatásos élményeikről, amelyeket túlnyomórészt szintén férfiak követtek el ellenük. Ezek a vallomások némileg árnyalják a melegek kizárólagos áldozat mivoltáról alkotott hamis képet. Márpedig ilyen esetekben nulla tolerancia van: attól, hogy az elkövető meleg, még jár a pofon.

Szolidaritás kell, hogy ne hagyjuk megtörténni az eseteket. Ez nem magánügy. Az sem magánügy, ha egy hölgy a „szépségével” jut jogtalan előnyhöz. 

Ezúttal elnézést kérek azoktól, akiket valaha zaklattam, illetve közeledésemet zaklatásnak vették. Azoktól is elnézést kérek, akiket nem zaklattam, de szerették volna, ha zaklatom őket.

És kedves férfitársaim, apropó erőszak. Ha valaki a feleségemet, lányomat, barátnőmet, nővéremet vagy akár a fiamat zaklatná, annak biztos elrontanám a napját némi tetlegességgel. Ne féljünk nyilvánvalóvá tenni, hogy fajra, vallásra, politikai nézetre, vagyoni állásra, hatalmi helyzetre való tekintet nélkül bárkivel szemben készek vagyunk megvédeni szeretteinket. Mert a nők, a gyengébbek kárára elkövetett erőszak semmilyen formában nem megengedett.