Az értelmiségiről (tertium non datur)

A kormány-közeli fórumokon kibontakozó értelmiségi-ellenesség visszás. Akik hangoztatják, nem veszik észre, hogy önellentmondásban vannak: az értelmiségi kritikája is értelmiségi cselekedet, hiszen gondolkodás, olvasás, tájékozódás, reflexió szükséges hozzá. Aki képes leülni a gépe elé és az értelmiségiről gondolatmeneteket fabrikálni,

Miért nem? Talán azért nem, mert nincs elegendő tájékozottsága, nem olvasott eleget, főképpen: híján van az elmélyült gondolkodásnak. Ha konzervatívnak tartja magát, visszatérően észlelni, hogy az angolszászoktól kölcsönzött értelmezésekkel dolgozik, és nem jut el annak felismeréséig, hogy a kontinentális, főleg a közép-európai konzervatív gondolat különbözik az angolszásztól. Az utóbbi képes kimondani oly Monty Python-os definíciót, hogy a konzervativizmus „a beválthoz való ragaszkodás”. Ez nem egyszerűen téves, hanem groteszk. Hiszen a hagyomány megértése kívül helyez bennünket a hagyományon és világossá teszi, hogy pozíciónk mindenkor az értékelőé: a hagyományokat felfogjuk, értékeljük.

Ez két mozzanatot foglal magában: a) pozíciónk a szabadságé, mert csak a szabadon lehet az igazságot felismerni. A szabadság tehát nem ellentétes a konzervatív gondolattal, hanem annak előfeltétele. A szabadság viszont mindenekelőtt szellemi valóság, ezért a konzervatív gondolat és praxis alapjában szellemi. b) A szellem helyzetében van módunk arra, hogy a hagyományokat értékeljük. Itt mindenkor szortírozás, újragondolás és továbbfejlesztés megy végbe.

Nagy kérdés, hogy minek alapján történik mindez? Itt jelentkezik a kontinentális, pontosabban a közép-európai konzervatív gondolat, amelynek legfőbb alakja Hegel. Az Aufhebung eszméje – magasabb szintre emel, s ezzel megőriz és meghalad, szervesen továbbépít – Mannheim szerint is a végiggondolt konzervativizmus alapelve. Hegel mondja ki teljes körűen, hogy a hagyományfolyam csakis a megújításban képes a megőrzésre. Itt a valóság a kulcsszó, amely a lét és a nemlét, az igazság és a hazugság, a helyes és a helytelen, a jó és a rossz különbsége és egysége. Az értelmiségi az az ember, aki ennek tudatában van.

Az értelmiségi kiművelt. Széles körűen tájékozott, sokat olvas, több nyelven tud, mélyen és felelősen gondolkozik, számos élethelyzetben mérte meg magát. Nem téveszti össze a rapzenét Kodály kórusművészetével, és Johann Strausst sem Richard Strausszal. Olykor tetszhet neki a kortárs könnyűzene is, de ha van zenei ízlése, azonnal észleli a különbséget Chris Rea és Franz Schubert között. Az értelmiségi verseket olvas vagy akár ír is, drámákat lapoz fel, becsüli a képzőművészeteket, és nem tagadja a nyilvánvalót, pl. Pintér Béla ironikus zsenialitását.

Az értelmiségi gondolkodik. Szervesen, alaposan, körültekintően. Nem ideologikus, mert az „ideológia” régi szép szavát Marx óta a hazugságra alkalmazzák. Nem világmegváltó, mert tudja, hogy Krisztus megváltotta a világot. De egyetemesen gondolkodik és érez és akar, és van. Mert emberségét mélyen átéli és tudja, hogy a fűszál élén csillogó harmatcsepp is a világegyetemet tükrözi. Hát még a gondolkodás, amely kellően körültekintő, elmélyült, emelkedett, etikus... Az értelmiségi etikus, tudja, hogy a szituációs etika barbárság, hogy vannak önmagukban véve (intrinzikusan) jó és rossz tettek, s ezeket összekeverni nem szabad. Az enyhítő körülmények soha nem szüntetik meg a tett önmagában vett jellegét. Önmagában véve jó pl. az élet védelme, a segítés, a szeretet. S önmagában véve rossz pl. az élet önkényes kioltása, a barátság elárulása, a szellemi tulajdon ellopása. Aki ilyet tesz, degradálja az értelmiséget, a valót hamissággá, a jót rosszá, a szépet csúffá torzítja.

Az elfajzott értelmiségi a legvisszataszítóbb. Az ilyen tagadja a leghevesebben, hogy értelmiségi lenne. S az efféléből lesz a demagóg, az ideológus, a haszonleső, a barbárság istenítője csak azért, mert a tömeg bármire kapható és támogatásával látszólag minden elérhető. De ezt a fattyú értelmiségit nem tarthatjuk azonosnak a valódival, aki az egy, igaz, jó és szép odaadó szolgája – életét teszi minderre. Ellenségét nem gyűlöli, a barátot megvédi, az üldözött mellett kiáll, a nélkülözőt megsegíti… Mint a hippokratészi eskü szerint az orvos, az értelmiségi nem okoz kárt senkiben és senkinek. A demokrácia csak akkor működőképes, ha az elfajzott helyett a gyógyítót, a nemest választja. A nemes az, akinek segítségével a tömeg megszelidíthető, magas célok érdekében megnyerhető.

Platón a Menexenoszban olyan államformáról beszél, amely a legjobbak uralma, de egyben demokrácia is, mert élvezi a többség beleegyezését. Az ilyen az igazak állama, ahol szabadság, egyenlőség és testvériség uralkodik – azok sajátja, akik értelmiségiekhez méltóan élnek, gondolkodnak és cselekszenek. Az értelmiségi nem lesz soha tökéletes, emberségét tényszerűen fogja fel. Így válik alkalmassá arra, hogy az államban maga mellé állítsa az igazságra szomjazókat. Ebben keresendő a valódi hagyományhűség szíve, amely a vérkeringést biztosítja a közösség testében. Ha ez a szív kihűl és megkeményedik, a nemes demokráciából nemtelen tömeguralom lesz, amely – ugyancsak Platón szerint – elkerülhetetlenül vezet a zsarnoksághoz. A zsarnokság a kővé vált szív rémuralma.

S miképpen a zenei nevelés a szépérzéket fejleszti, úgy az értelmiségi nevelés az egy, az igaz, a szép és a jó eszmeiségét élteti mindenekben.

De vigyázat: az értelmiséginek meg kell őriznie kritikus-önkritikus szerepét. Fel kell szólalnia a visszaélés, a csalás, a haszonlesés súlyos eseteivel szemben. Csak azért, mert esetleg szellemi tulajdonától megfosztották olyanok, akik korábban barátságot mímeltek, még nem mondhat le egyetemes kitekintéséről, a tárgyszerű gondolkodásról, az elfogulatlanságról. Ha szót emel, megfelelő körben, időben, helyen kell megtennie. Gondoznia kell önmagát, miként a mártír cseh gondolkodó, Jan Patočka hangsúlyozta, mert a lélek gondozását, elmélyítését, művelését semmi sem helyettesíti.

Mindig lesz értelmiségi, mert mindig is lesznek emberek, akik felfogják, hogy az állítás, mely szerint az értelmiségi csak elméletet gyárt, a politikus azonban a „gyakorlat” embere – önmagát romba döntő ellentmondás (mivel az állítás maga is egy mini-elmélet). Mindig lesz értelmiségi, mert a logikán túl az elmélyült gondolkodás, a tisztességes, nemes életre való törekvés is kiirthatatlan az emberből. Mindig lesz értelmiségi, mert mindig lesznek olyanok, akik szembefordulnak az elfajzott gondolkodással és cselekvéssel, a hazugsággal és a tolvajlással, akik tehát az egy, igaz jó és szép útját akarják követni akkor is, ha körülöttük a barbárságba süllyedt világ minderre cinizmussal válaszol. Mindig lesz értelmiségi, mert mindig lesznek olyanok, akik kiállnak a valóság mellett. Mindig lesznek olyanok, akik tudják, hogy igazi hazánk „az egekben van” (Fil. 3:20), ám mégis szót emelnek a reálpolitikailag elfogadható – az ésszerűen megvalósítható – mellett itt a földön is.

A jó politika nem lehet meg a jó értelmiségi nélkül. A rossz meg a rossz nélkül. Tertium non datur.