A demokratikus (r)ondó

Arisztotelész szerint a definíció keresésével „rohan az ember valami olyan után, ami repül”, és ez a politikai kommunikációban bizony nem ritka jelenség, elsősorban talán az öndefiniálás mezején. Vannak, akik tudatosan teszik ezt, azt sem bánván, ha idegen tollakat kisajátítván ékesítik fel magukat.

A még meg sem kezdett választási kampány harcosai könnyű kézzel keverik össze a kaotikus és a demokratikus jelzőket. Ilyen volna a „demokratikus ellenzék” önmegnevezés végtelen ismételgetése a médiában. A sokszor ismételgetett valótlanság a tudatunkba tapad, és valamelyest megragad az önmagát emígyen becézgető csoportokon is.

Természetesen és sajnálatosan nem a demokrácia tapad rájuk, csak a megnevezés. Szorgalmas igyekezetük hatására a szó, a „demokratikus” fokozatosan erodálódik, általuk elveszíti az általunk is elfogadható eredeti értelmét, jelentését.

amellyel az ellenzék önmagát akarja pozitívan leválasztani a regnáló kormánypártoktól, amelyek azonban valóban jelentős demokratikus szavazattöbbséggel jutottak megbízatásukhoz.

Ebben az elszámolási rendszerben nincs számtani logika. Önmagukat demokratikus csoportoknak, szervezeteknek, pártoknak hirdetik, ellentmondást nem tűrve az olyan ellenzéki szervezetek, amelyek a nép, a démosz rokonszenvéből mindössze egy számjegyű százalékarányt tudnak (ha tudnak?) a még meg sem hirdetett programjaik mögött felsorakoztatni.

Még ezeknél is demokratikusabbnak számítják magukat a zéró támogatottságú pártocskák támogatói, a fütyülősök, a festékhajigálók, az illegális köztérfoglalók, a nevezetes demokratikus Kossuth téri „demokratikus” Agórán ágálók, az ellenzéki média megmondó lovagjai. Szakszókincsük újabban a szélsőséges demokratizmusról árulkodik. Videóikról meglepetéssel tapasztalhattuk, hogy a vulgáris (b…szák meg, p..csába) kifejezések politológiai, szociológiai, filozofálgató (marxizmus újjáélesztése) előadásaikban terminus technikusként épültek be. Ezekre a „szellemtestépítő” szándékú, a verejték kínos szagát magukon viselő monológokra a Kossuth téri ideiglenes sátorban is rárímeltek a többnyire üres széksorokból felhangzó torokhangú beszólások, a közelítő káosz ígéretét harsogva e demokratikusnak mondott fórumon. 

A beszólások meg is mosolyogtathatnának, hiszen a kaotikus gondolkodást idéző retorika a kabarék kedvelt eszköze a primitív üzenetek jelzésére.

Túl az Agórán, a megmondó műsorok önellentmondásoktól hemzsegő üzenetein, sőt az egymást feltámasztó és eltaposó régi jó káderek esetlen verbunkos táncain túl is van lejjebb. És ez a falfirka.

Túl a plakátszaggatásokon, átfestéseken és átragasztásokon megjelent az autorizált falfirka. Hogy az alkotó eredetileg anonim szeretett volna lenni, azt már nehéz volna kiderítenünk, mint ahogyan azt is nehéz megállapítanunk ebben a történelmi „demokratikus” pillanatban, hogy a jelenség mozgatója az alkohol, a gőg szédülete, a bosszúvágy vagy a fajlagos ostobaság volt. Esetleg valami más?

Lehetett persze valamennyinek az elegye is. Mindegy. Kortünet ez nem várt jelenség, vagy még inkább korunk jellemzője. A már ismerté vált szerző a saját üzenethordozóin féligazságot közölt velünk. „Népiesen” azt közölte, hogy XY egy vagy több ondósejt halmaza. Ami bizony féligazság, mert ha XY emberként él, akkor bizony az esetében egy darab petesejt közreműködése is feltételezendő. 

Sőt, hordozója a létnek.

A nyolcadik osztályban ezért 1-es jár. Bukás.

Jobb társaságban… hát… az osztályozás ennél is rosszabb.