Minden kapitány kamuzik – Bernd Storck az utolsó csepp mézet is kikanalazta a csuporból

„A sportigazgató tevékenysége lefedi az utánpótlást, a teljes vertikumot. Storck ötlete volt, hogy sportigazgató lehessen, s ezzel páratlan lehetőséghez jutott. Új kollégákat alkalmazhatott, kezdte magát otthon érezni Pesten. És megnyíltak az égi pénzcsapok. Storckot, a régi cimborát Dárdai Pál hozta tűzközelbe. Számára ez viszontszívesség volt: egykor Storck volt az, aki másodedzőként beajánlotta a Herthánál Dárdait. Dárdainak a frusztrált MLSZ-ben 2015-ben abszolút tekintélye volt. A sajtó kényeztette, a közönség szerette, ő volt az »új stílus«, a racionális magyar minimumfutball kieszelője. Abból a felismerésből indult ki, hogy futballozni a magyar játékos nem tud. Fölösleges is erőltetni. Legyen bárki az ellenfél (Finnországtól Feröerig), tapadunk, futunk, rombolunk, szorgalmasak és unalmasak vagyunk, de ha kibírjuk hetvenöt percig, a végén még gólt is találhatunk. És ez néhányszor be is jött Dárdainak. Játékoskorában ezt játszotta, edzőként is ezt gyakorolja a Hertha kék-fehér színeiben. Ez a kiesés ellen küzdő középcsapatok elterjedt stílusa a Bundesligában. A válogatottban persze nem lehet csak túlélésre játszani, néha meccset is kell nyerni. Ráadásul a szurkolótábor (ha még van ilyen) fixa ideája a »magyaros« futball. A tragédia az, hogy ma már senki nem tudja, mi az.

Storck futballvándorként, örökös Bundesliga-másodedzőként (»asszisztensként«) Kazahsztán irányából érkezett. Almatiban szövetségi kapitányként nem örülhetett sok sikernek. A Storck-csapat tizennégy meccsből három győzelemig, tizenegy vereségig jutott, a tizenkét rúgott és harmincöt kapott gól még Nurszultan Nazarbajev idegeinek is sok volt. Storckot a futballpublicisták sámánelhivatottságú kapitánynak tartják. Olyan kiszámíthatatlan szakvezetőnek, aki kedveli a kockázatot, »szűz kéz nyer« alapon tizenkilencre húz lapot. A hazai hatalmi viszonyokról Dárdai okosíthatta ki. Tudta, hogy a miniszterelnök fölöttébb kedveli az akadémiákat és az akadémistákat. Így került a csapatba az oslói pótselejtezőn az ismeretlen, kissé darabos Kleinheisler (valaha Felcsút) vagy Budapesten Priskin. A pótselejtezőkön ők rúgták a gólokat. »Na ugye«, mondta erre Orbán Viktor, és a megjegyzés Storckot egy csapásra varázslóvá avatta, egy idő után már ő is nagy edzőnek gondolta magát. Storck elegáns jelenség, komoly, elmélyült, udvarias és kulturált. A magyar viszonyokat sokáig nem bírálta, az épülő (üres) stadionokat megcsodálta.”